Egyik bécsi méltatója mondta:
,,A zenés színpadnak három műfaja van: opera, operett – és Lehár!"

Ez a bécsi szellemesség arra utal, hogy Lehár Ferenc életművét nehéz valamiféle esztétikai keretbe beleszorítani. Egyik-egyik művét Európa nagy színpadain szólaltatták meg, jó néhány dallama utcai melódiává népszerűsödött, néha a nagy veristák zenekari pompájával lep meg bennünket, máskor a tánczenekar egyszerűségével beszél; katonakarmester - és finom instrumentalista festő, slágerkomponista - és Richárd Tauber szájába ad valóságos operaáriákat.
Valóban: nincs műfaja. Csak önmagával, csak önnön életművével jellemezhető: egyedülálló jelenség. A jelzők lekoptak róla mind, csak neve ragyog: Lehár Ferenc.
Ez a zseniális ember nemcsak műveiben, önéletrajzi írásaiban is kitűnő portrét rajzol magáról, íme a 76 esztendős mester így nyilatkozik egyéni stílusának, sajátos mondanivalójának kifor-málásáról :

„Fiatal komponista koromban egyre inkább láttam és éreztem, hogy az operettet már nem tartják művészetnek, művészeti ágnak, hanem csak egyszerű szórakozásnak, amelyet úgyis hamar elfeled az ember. Az operett-bárgyúság kifejezés már szállóigévé vált, Operett-librettónál együgyűbb dolgot már el sem tudtak képzelni.
Akkoriban sokat törtem a fejem a dolgon, és végül is arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a balítélet és lekicsinylés azért olyan általános, mert az operett cselekménye teljesen valószínűtlen, mondhatni ostoba. A színpadon mozgó figurákból hiányzik a szív, a lélek. Elhatároztam, hogy változtatok ezen a dolgon... embereket teremtek, és ezeket úgy ábrázolom a színpadon, hogy akár köztünk is élhetnének. Embereket, akik éppen úgy szeretnek és szenvednek, mint mi. Természetesen úgy gondoltam, hogy mindezt zenével fejezem ki, tehát ha a cselekmény úgy kívánja, operai eszközökkel élek.
Operettjeimben egyre nagyobb követelményeket támasztottam énekesekkel és zenekarral szemben. A direktorok a hajukat tépték kétségbeesésükben, és elhatározták, hogy bojkottálják operettjeimet egyszerűen azért, mert nem voltak meg az eszközeik ahhoz, hogy ezeket előadják. Németországban számos színház tartott műsorán operát és operettet. A zenekarok legjobbjai azonban a legtöbbször kikötötték, hogy operettekben nem kötelesek játszani. Operett előadásokon csak kisebb zenekar állott rendelkezésre. Hárfásuk legtöbbször nem volt. Viszont én céltudatosan azt a taktikát folytattam, hogy mind többet és többet követeltem a zenekartól. Fafúvókat kettősen vagy hármasán. Négy kürtöt, három harsonát és tubát. Ha egy-egy darabomat műsorra tűzték, a karmester már kétségbeesetten szaladt a direktorhoz, és erősítést kért. Kijelentettem például, hogy a hárfa operett előadásokon is nélkülözhetetlen. Ez ingerelte a direktorokat, de nem tetszett a dolog a kritikusoknak sem. Azonban mindhiába, a publikum már ismerte a nevemet, s úgy látszik operettjeim meghallgatása sok nézőnek okozott valóságos színházi élményt, a darab sodra magával ragadta a nézőt. Ez megerősített abban, hogy helyes úton járok, és mind merészebb témákat választottam. Amikor a Friderikában Goethét, a fiatal és szerelmes Goethét vittem színpadra, a szakma is fellázadt. Káthe Dorsch és Richárd Tauber azonban egész művészi tekintélyükkel mellém álltak, vállalták a főszerepeket… s ez a darab legnagyobb sikereim egyike lett. Jött a Cárevics, a Mosoly országa, a Szép a világ, a Frasquita, a Kék mazur, egyik siker a másik után. S azután a Giuditta, amelyet legjobb művemnek tartok, már a bécsi operában került bemutatóra Jarmila Novotnáva és Richárd Tauberra. A Giuditíáí Budapesten is az Operaházban játszották.”
(Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve)