A trubadúr a második a sorban a Rigoletto – Trubadúr – Traviata trilógiában. A cselekmény alapja Antonio Garcia Gutierrez (1813-1844) El Trovador című drámája.

(Verdi hat évvel később a szerző egy másik művéből, a Simon Boccanegrából is operát írt.) A négy felvonást leíró címekkel ruházta fel: A párbaj, A cigányasszony, A cigányasszony fia, A kivégzés. A főszerepeket a jól bevált tenor – szoprán – bariton hármas énekli. Verdi mindig is arra törekedett, hogy az operák cselekményében megjelenjen egyfajta meglepő, érdekes motívum, mely újdonságként hat. A trubadúrban ez Azucena alakja.
Verdi eredeti szándéka szerint a darab főszereplője Azucena lett volna: eleinte úgy tervezte, hogy a La zingara (A cigányasszony) vagy a La vendetta (A bosszú) címet adja az operának. Létezik a cselekménynek egy első változata, amit Verdi még azelőtt vázolt fel, hogy Cammaranót felkérte volna librettistának. Ebben tényleg Azucena a főszereplő, ő áll a cselekmény középpontjában. Szándékosan börtönözteti be magát a gróffal, hogy ez Manricót halálos csapdába csalja. A darab az ismert módon végződik, mégis a lényege gyökeresen eltér a végleges változattól.
A velencei előadás Leonórájának, Marianna Barberini- Nininek írt levelében Verdi a követezőket írja Azucena alakjáról:
„Ez a főszerep: kidolgozottabb, drámaibb és eredetibb, mint a többi. Ha primadonna lennék (jópofa lenne), biztos, hogy a Trubadúrban a cigányasszony szerepét akarnám elénekelni.”
Nagyon korán, már 1849-ben elkezdett Piavéval egyeztetni a Trubadúrról. Piave a Rigolettón dolgozott, így nem fogadta el a felkérést. Verdi az idős Cammaranóhoz fordult, aki sok híres librettót jegyzett szerzőként, többek között a Lammermoor-i Luciát. Az is szerepet játszott a döntésében, hogy a tervek szerint a nápolyi Teatro San Carlóban lett volna az opera bemutatója, Cammarano pedig Nápolyban született, ahol hatalmas tisztelet övezte. Másrészről, maga Verdi is elfogult tisztelettel adózott az író tehetségének. Két másik közös munkájuk során (Legnanói csata, Luisa Miller) még azt is megengedte Cammaranónak, hogy zenei kérdésekbe is beleszóljon.
A munka az elejétől fogva nagyon lassan haladt. Verdi nem mert úgy bánni Cammaranóval, mint Piavéval, akit egyszerűen utasított, hogy az ő ötleteit valósítsa meg. Cannarano beteg lett, és 1852 júliusában meghalt. Verdit mélyen lesújtotta a hír, azonnal intézkedett, hogy gondoskodjon az özvegyről.
Mindössze két felvonás volt kész, a negyedik felvonás majdnem teljes egészében hiányzott.  A szöveg befejezésével Emanuele Bardarét, Cammarano barátját és társszerzőjét bízták meg. Bardare elfogadta, hogy tiszteletben tartja a már papírra vetett jegyzeteket és lemond arról a jogáról, hogy mint társszerző szerepeljen a kottában. Verdi nemcsak a hiányzó részeket szerette volna megíratni vele, de változtatásokat kért egy-két korábbi jelenetben, többek között új áriát akart írni Azucenának a második felvonásban.
A trubadúr története erősen a múltban gyökerezik, a cselekmény sokszor nem más, mint a múlt töredékeinek felidézése. Ezek a történetek képezik az opera gerincét. A legtöbb esemény a színpadon kívül történik, csak elbeszélésekből ismerjük meg őket. És ez nemcsak a múlt eseményeire vonatkozik, hanem a jelenre is (például Casterllor ostroma). A színpadi események hiánya szürreális atmoszférát teremt, ahol megkérdőjeleződik a karakterek szerepe.
Rögtön az elején, Ferrando meséjében a förtelmes cigányasszonyról és a jó Luna grófról, a főszereplők saját elhunyt rokonaik lenyomataivá válnak: Azucena máglyára küldött anyjának, a gróf saját apjának, Manrico pedig az elégett kisgyerek megtestesülése lesz.
Leonóra alakja elkülönül tőlük. Neki semmilyen nyilvánvaló kapcsolata nincs a múlttal, nem tudunk róla semmit. A Trubadúr cselekményében ő a katalizátor, reakciókat vált ki, de aktív szerepe csak az öngyilkosságban válik nyilvánvalóvá.
Sokan úgy vélik, hogy a Trubadúr története abszurd, inkoherens, gyenge a címe, hisz nem a lényeget ragadja meg, és sok benne a következetlenség. Ez azonban mit sem von le népszerűségéből.  Az 1853. január 29-i bemutatót követő három év alatt 229 előadást játszottak az operából. Ebből Nápolyban ez alatt a három év alatt 190 előadást tartottak hat színházban tizenegy különböző rendezésben.
Verdi a Franciaországi premierre a harmadik felvonáshoz balett-betétet komponált. Charles Osborne operakutató Verdi balettzenéjének minőségét így értékeli: „Ő lehetett volna az olasz balett Csajkovszkija”.
Enrico Caruso egyszer azt mondta, hogy a Trubadúr sikeres produkciójához nem kell más, csak a világ négy legjobb énekese.

Varsányi Anna