Erkel Ferenc operáját, a Bánk bánt az 1861-es bemutató közönsége hatalmas lelkesedéssel fogadta. A Kiegyezés felé tartó társadalom úgy érezte, a zeneszerző a magyarság lelke legmélyéről szólalt meg. A sikerhez nagyban hozzájárult, hogy a rajongó közönség büszkén konstatálhatta:  Erkel a legmagasabb szinten beszéli az európai operazene nyelvét. Igen, az aktuális politikai témákat merészen megpendítő, s mindezt egy megrázó személyes magánéleti drámába burkoló librettóból (Egressy Béni méltatlanul szidott munkája) a komponista a magyar operaművészet egyik alapművét termtette meg. Operájában a korstílus európai jegyei, s az utánozhatatlan magyar motívumok megrendítő alkotásban forrtak össze.

Azon túl, hogy a darab, úgymond, maximálisan teljesítette a társadalmi elvárásokat, nagyszerű alkalom volt az operai dalnokoknak, hogy énekművészetüket csillogtassák, ahogy ezt megtehették Donizetti, Verdi, Meyerber, Gounod, azaz  a kor vezető olasz és francia komponistáinak dalműveiben. A nem egyszer idegen ajkú vendégénekesek a magyarokéhoz hasonló rajongással – s természetesen a megérdemelt tapsoknak örülve – szolgálták az új sikerdarab ügyét. A Nemzeti Színházbeli premieren, amit a szerző dirigált, a makói születésű Hollósy Kornélia a német ajkú Ellinger Józseffel és az olasz származású Bignio Lajossal együtt hajolt meg a függöny előtt.

Bár a mű népszerűsége a bemutatót követő évtizedekben szinte töretlen volt, éppen az énekművészet terén bekövetkezett változások is okozhatták, hogy az Operaház vezetői a múlt század harmincas éveiben új változatot készítettek a darabból. Időközben ugyanis – a verizmus megjelenésével – az úgynevezett bel canto napja leáldozott. Bizet, Puccini, Mascagni műveinek előadásához elsősorban nem a „szép ének” hajlékony, virtuóz énekstílusára volt szükség. Az új éneklésmódnak jobban megfelelő verzió, Nádasdy Kálmán és Rékai Nándor munkája, talán még a réginél is nagyobb népszerűségre tett szert, nem kis mértékben legendás előadói, Moldován Stefánia, Komlóssy Erzsébet, de mindenekelőtt Simándy József jóvoltából.

A szegedi dicső operamúltra gondolva, nem kis büszkeséggel írtam le ezt a három nevet, hiszen  mindhárom művész Szegedről indult el nagyívű pályájára. Nem csekély mértékben a személyükben megtestesülő hagyomány késztetett minket, hogy elővegyük Erkel remekét. Mű és méltó előadása városunk operaéletének nélkülözhetetlen része, ideje volt, hogy újból műsorra tűzzük. S azt is reméljük, hogy a mi előadásunk új énekes generációja fogja a Bánk sikerének töretlenségét biztosítani.

Ahogy az átdolgozásnak voltak vokális indítékai, a mi visszatérésünk az „ősváltozathoz” egyrészt indokolható azzal, hogy a korszerű énektanítás all round énekeseket nevel, döntésünknek azonban vannak mélyebb művészi indokai is. Amikor a tragikus sorsú Malloryt, a Csomolungma egyik első megmászóját megkérdezték, mért akar feljutni a csúcsra, állítólag azt válaszolta: „mert ott van”. Mi operisták 2009 óta ismerjük az ős-Bánkot, akkor jelent meg Erkel partitúrájának kritikai kiadása. Hatvan évig a Nádasdy-változatot ismertük és azt hittük, az a Bánk bán. De most „itt van” a mű, és parancsolóan követeli a vele való szembenézést. Ha ezt vállaljuk, félig-meddig újraélhetjük az 1861-es bemutató szereplőinek és hallgatóságának érzéseit. Ismerjük a művet, de az őspartitúra új élményeket kínál. Az ismerős dallam másképp és máskor is fölhangzik, szebben szól, szomorúbban, vagy éppen vidámabban. Bánk alakjában csodáltuk a fejedelmi tartást, most meghatódunk sorsának kiszolgáltatottságán. Új-régi szövegek hangzanak el, elsőre talán hiányozni fognak a gördülékeny Nádasdy-strófák, de aztán ráérzünk az eredeti görcsös, megrendítő drámaiságára.

Ami pedig a korszerűséget illeti, hadd idézzem a komponistát, aki szerint: „Ezen duetto első fele franczia Stylben van, később csúszó mászó, édesgető olasz Stylben megy által”- írja az Ottó-Melinda kettősről, Bánk egyik megszólalásáról pedig: „Tiszta Magyar typus, egy kis Meister-stük...” Igen, Erkel a Bánk partitúrájában mesterien elegyítette az egymással látszólag össze nem férhető stílusokat, darabjának mondandója pedig arról szól, hogy férnek össze, vagy nem férnek össze magyarok a merániakkal, merániak a spanyolokkal, ne feledjük, nem csak Gertrud és Ottó idegen, Melinda is spanyol származék. S azt sem hiszem, hogy Tiborc nyomor-monológja fölött eljárt volna az idő.

Pál Tamás

Az opera bemutatójára 2016. október 7-én kerül sor a Nagyszínházban.