Mozart halála után három hónappal, 1792. február 29-én az itáliai Pesaróban megszületett Gioachino Antonio Rossini.

Gyermekévei viszontagságosan teltek: apját egy évre börtönbe zárták republikánus nézetei miatt, majd pesarói állásából is elbocsátották, így a család kénytelen volt különböző vándortársulatokkal járni a vidéket. Gioachino 12 éves korára megtanult kürtön és zongorán játszani, volt kovácsinas, és a templomokban elkövetett csínytevései már-már a szentségtörés határát súrolták. Tizenkét éves korától Bolognában tanult énekelni, hegedülni és zongorázni, tizennégy évesen pedig színházakban segédkezett karvezetőként és recitativo-kísérőként. 1806-tól a bolognai Liceo Musicáléban tanult gordonkázni, majd komponálni.

1810 novemberében debütált az akkor tizennyolc éves zeneszerző A házassági kötelezvény c. operával. Több sikeres és sikertelen bemutató után 1813 májusában az Olasz nő Algírban hozta meg számára az európai hírnevet. Domenico Barbaja impresszárió felfigyelt az ifjú zeneszerző tehetségére, és leszerződtette a nápolyi San Carlo operaházhoz. Rossini itt ismerkedett meg Isabella Colbran énekesnővel, aki számos előadását vitte sikerre, s aki iránt hamar szerelemre lobbant. Nem sokkal később egy római bemutatójáról A sevillai borbély szövegkönyvével tért vissza Nápolyba. Azt állította, 13 nap alatt írta meg azt az operát, amely 1817-ben meghozta neki az átütő sikert, s amely a mai napig Rossini legtöbbet játszott műve. A sevillai borbélyt sikerek (pl. az Otello, a Hamupipőke, A tolvaj szarka, Mózes Egyiptomban) és bukások követték (pl. az Armida). Rossini az egyik legkeresettebb zeneszerzővé vált.

1818-ban gégegyulladást kapott, amibe majdnem belehalt. Nápolyban két napig halottnak hitték.

1821-ben Paganini vezényelte Rossini egyik római bemutatóját, s a két nagyság azonnal barátságot kötött. Az egyik farsangon elhatározták, hogy vak utcai énekesnek öltöznek. Rossini énekelt, Paganini kísérte gitáron, leányruhában. Hatalmas sikert arattak.

1822 tavaszán feleségül vette Isabella Colbrant. Ugyanebben az évben látogatott életében először külföldre. Bécsi tartózkodása során megismerkedett Schuberttel, aki nagy csodálója volt Rossini művészetének, és találkozott Beethovennel is, aki ekkor már teljesen süket volt, így csak papíron tudtak kommunikálni. Nem sokkal később Franciaországba utazott – egész Párizs őt ünnepelte. Ezután egy évet Londonban töltött. Itt érte utol a felkérés, hogy vállalja el a párizsi Théâtre Italien igazgatását. Rossini elfogadta az ajánlatot, és Párizsba költözött. Javított az előadások színvonalán és természetesen műsorra tűzte saját műveit. A komponálás terén azonban kissé ellustult. Volt ugyan pár új bemutatója, mint például az Ivanhoe, a Korinthosz ostroma vagy a Mózes és a fáraó, de ezek gyakorlatilag egy-egy korábbi operájának átdolgozásai voltak. Előszeretettel kölcsönzött saját magától zenét – a párizsi évek alatt született művei közül igazán eredetinek a 1824-es A reimsi utazás, a 1828-as Ory grófja és utolsó operája, az 1829-ben bemutatott Tell Vilmos számít.

37 évesen vonult vissza. Az elkövetkezendő majd’ negyven év alatt (egyházi műveitől és öregkori szerzeményeitől eltekintve) nem írt már zenét. Ennek több oka is lehet. 1827-ben elvesztette édesanyját, akit rajongva szeretett. Nagyon megviselte a zeneszerzőt a Tell Vilmos fogadtatása is: a szakma rajongott érte, a közönség viszont fanyalgott. Rossini ideg- és egészségi állapota egyre romlott. Az 1830 júliusában kitört párizsi forradalom során legfőbb támogatóját, X. Károly francia királyt lemondatták, így a komponista elvesztette állását és a jövedelmét, mi több, a nyugdíjazása is veszélyben került. Beperelte a francia államot, és végül győztesként került ki az ügyből. Colbrannal kötött házassága még a párizsi évek elején tönkrement. 1832-ben megismerkedett Olympe Pélissier-vel, a közkedvelt társasági hölggyel, akivel viszonyt kezdett, és akit Colbran 1845-ben bekövetkezett halála után el is vett. A Maestro kedélye hullámzó volt: olykor lelkesen kiállt egy-egy ügyért (például amikor Bellini pályáját egyengette, vagy amikor a bolognai Liceo Musicale igazgatójaként tevékenykedett), máskor csak utazgatott, és kétkedve figyelte az olyan fiatal zeneszerzők újszerű törekvéseit, mint például Giuseppe Verdi és Richard Wagner. Visszavonulása után többnyire hazájában élt, majd 1855-ben végleg Párizsba költözött. Házában szombatonként Rossini-estéket szervezett, melyeken az ifjú komponisták látogatásait fogadta. Felkereste őt többek közt Verdi, Sullivan, Bizet, Boito és Wagner is.

1868-ban súlyosan megbetegedett: krónikus légcsőhurut gyötörte, majd egy tályogműtét során vérmérgezést kapott. 1868. november 13-án halt meg.

 

Rossini Haydn és Mozart zenéjén nevelkedett. „Fiatalon csodálatom tárgya, felnőttként kétségbeesésem megtestesítője, és öregségemre vigaszom.” – mondta zenéjükről. A bel canto aranykorában kezdett komponálni; ezen belül is az opera buffa stílusa állt hozzá legközelebb. „Te vagy a tudója, Uram, hogy én igazából vígopera-komponista vagyok.” – írta a Petit Messe Solenelle (Ünnepi kismise) ajánlásául. Teljes fölénnyel uralta a műfajt. Mottója ez volt: „Minden zene jó, kivéve az unalmas zenét.” Szenvedélyesen szerette az életet, a muzsikát és az evést. „Enni és szeretni, énekelni és emészteni – valójában ebből a négy felvonásból áll az a vígopera, amit életnek nevezünk, és ami úgy illan el, akár a buborék egy pezsgősüvegből. Aki anélkül éli az életét, hogy ezeket élvezné, komplett idióta.” Az új zenei formák világát nehezen fogadta el, ez nyilvánul meg egy megjegyzésében is: „Wagner olyan zeneszerző, akinek pompás pillanatai vannak, de rémes negyedórái.” Talán ez lehetett korai visszavonulásának egyik legnyomósabb indoka is: érezte, hogy új formák, stílusok jönnek - egy olyan kor, ahol az ő számára talán nincs hely. Hogy igaza volt-e vagy sem, nem tudni. Az az egy bizonyos, hogy a XXI. században is halhatatlanok a művei.