1857-ben a Simon Boccanegra premierje után Verdi szerződést kötött a nápolyi Teatro San Carlóval egy újabb opera megírására. Régóta foglalkoztatta a Lear király témája, és azt szerette volna, hogy Cordelia szerepét Maria Piccolomini énekelje. Mikor kiderült, hogy az énekesnő nem tudja vállalni a szerepet, Verdinek hirtelenjében új témát kellett keresnie.

Mivel már csak három hónapja maradt hátra, úgy döntött, hogy egy már létező librettót választ, mégpedig a Gustavus III ou la Bal Masqué  című művet, melyet Scribe eredetileg Aubernek írt. (Ennek a premierje 1833-ban volt Párizsban.) Később ugyanezt a szövegkönyvet Cammarano dolgozta át Mercadente számára, aki 1843-ban Torinóban Il Reggente címen mutatta be operáját. Feltehetőleg Verdi abba a hitbe ringatta magát, hogy ha már kétszer ilyen sikeresnek bizonyult a librettó, a cenzúrával semmiképp sem gyűlhet meg a baja, még annak ellenére sem, hogy a nyílt színen kívánt egy uralkodót a másvilágra küldeni. Verdi Antonio Sommát, a népszerű velencei szerzőt kérte fel, hogy fordítsa újra Scribe darabját, és az öt felvonásos francia forma helyett három felvonásba tömörítse azt. Somma lelkes volt, a zeneszerző szinte javítás nélkül elfogadta a librettót. Ekkor már azonban szöget üthetett Verdi fejében, hogy nem biztos, hogy megússzák a nyílt színi királygyilkosságot. Sommával közösen próbálták a cselekmény idejét a minél távolabbi múltba helyezni. Somma a 12. századot javasolta, de Verdi úgy találta, hogy két olyan finom úriembernek, mint Gustav és Oscar semmi keresnivalója nincs a sötét és brutális középkorban. Végül abba egyeztek meg, hogy a 18. századi Svédországot a 17. századi Pomerániára cserélik. Sajnos hiába. 1858 januárjában a nápolyi cenzor egy az egyben visszautasította a szövegkönyvet. Ennek pedig az volt az oka, hogy pár nappal korábban épp Nápolyban Orsini, egy olasz hazafi bombát dobott III. Napóleon császár kocsija alá, ami rendkívül érzékenyen érintette a Bourbon-párti nápolyi udvart. Ráadásul egy évvel korábban magát a Nápolyi királyt érte merénylet. Ezek után a legkevésbé sem meglepő, hogy a cenzor nem adta meg az engedélyt. Február 7-én Verdi így ír Sommának:

„Tengernyi a bajom! A cenzúra, csaknem biztos, be fogja tiltani szövegkönyvünket. Miért? Nem tudom! Igazam volt, mikor figyelmeztettem, hogy el kell kerülni minden kifejezést, minden szót, ami gyanúsnak tűnhet. Először csak pár szó, pár kifejezés nem tetszett nekik, a szavakból aztán a jelenetekre, a jelenetekről pedig az egész témára átterjedt a kifogásuk. A következő módosításokat ajánlották:
1.    A főszereplő nagyúr lehet, de semmi esetre sem uralkodó.
2.    Ne feleség, hanem egy nőtestvér szerepeljen.
3.    A boszorkány jelenetét egy korszakba kell helyezni, amikor még hittek benne.
4.    Ne legyen bál.
5.    A gyilkosság a színfalak mögött történjék.
6.    Ki kell hagyni azt a jelenetet, amelyben sorsot húznak az összeesküvők.”

A San Carlo és Verdi közötti tárgyalások nem vezettek sehova.
Ezalatt azonban Verdi elküldte az operát a római Teatro Apollónak, akik örömmel fogadták a művet – feltéve persze, hogy a pápai cenzor nem emel kifogást. Természetesen a pápai cenzornak is volt kifogása, többek között azt kívánta, hogy a cselekmény jó távol játszódjon Európától, hogy senki ne köthessen bele. Így történt, hogy Verdi és Somma Bostonba, a 17. századba helyezte át az opera cselekményét, Gustav alakját pedig Riccardójéval váltotta fel. A munka azonban nem kis bosszúságot okozott a szerzőknek. Verdi így csillapította Sommát egyik levelében:

„Vértezze fel magát bátorsággal és türelemmel. Főleg türelemmel. A cenzor elküldte azoknak a soroknak a listáját, melyekkel nem ért egyet. Ha ennek tanulmányozása közben úgy érzi, hogy a vér a fejébe tolul, dőljön le, és csak akkor folytassa, ha már evett valamit és pihent.”


Végül 1859. február 17-én megtartották a bemutatót. Az operának hatalmas sikere volt.

(Varsányi Anna)

Verdi Álarcosbálját 2010. április 17-én mutatja be a Szegedi Nemzeti Színház.