Az operett

Az operett mint modern műfaj az 1850-es években született Párizsban. Szülőatyja Jacques Offenbach volt.
Az operett kirobbanó sikerét három sajátosságának köszönhette. Elsősorban a friss, szellemes-dallamos zenének, amely befogadta az opera szép szólóit, duettjeit, kvartettjeit, kórusait, de kerülte, sőt gúnyolta a fellengzős pátoszt, a mesterkélt drámaiságot. Népszerűségét fokozta a tánczene és a folklorisztikus motívumok beépítése. Másodszor, széles tömegeket vonzott a fordulatos történet, amely a vágyálmokat elégítette ki. Az operett hatását növelte harmadik erénye: a látványossága, a pompás díszletek, a csillogó kosztümök, a művészi táncok.
Az új zenés műfajt kedvező környezet fogadta Bécsben, ahol a történeti szituáció és hagyomány, szóval a hely szelleme találkozott az operettben. A 19. század derekán a város barokk és biedermeier hagyománya is összebékült. A jámborságot és az érzékiséget, a lojalitást és az iróniát, a látványosságot és a humort, a zenét és a táncot az operett egyesítette.
A bécsi operett azonban sokban különbözött a párizsitól: nem volt olyan kíméletlenül ironikus, zenéjében sem a fanyar szatirikus motívum, hanem inkább az édes-ábrándos dallamosság, és a táncban nem a kánkán, hanem a keringő uralkodott.
Az operett érdekessége az egész mű ambivalenciájában kereshető. Mert az operettben lehetett egy az egyben tündérmesét, csodát, valóságos karriertörténetet, gazdagságot, házasságot, boldogságot látni, és lehetett a fonákjáról nézve a mese, a csoda, a karriertörténet paródiájaként értelmezni.

(Varsányi Anna)