A kurtizán az a gyönyörű nő, aki a szakadék és a dicsőség mezsgyéjén egyensúlyozik, akit mindenki imád, de valójában senkinek nincs rá szüksége. Az egyik pillanatban a társadalom krémjének kedvence, a következőben meg már betegségtől elgyötörten, magányosan vergődik.

A kurtizánok fénykora a 16. század volt, dicsőségük helyszíne pedig Velence. Egy 1542-es velencei dokumentumban ezt a definíciót olvashatjuk: „az az egyedülálló nő, aki intim kapcsolatot ápol egy vagy több férfival, vagy az a férjes asszony, aki különváltan él és intim kapcsolatot ápol egy vagy több férfival, prostituáltnak tekinthető.” Ebben az időben az olasz város lakosságának tíz százalékát tették ki eme ősi mesterségből élő hölgyek.

A reneszánsz korában Velencében megszületett az egyik legkülönösebb rendelet: a prostituáltaknak előírták, hogy úgy kínálják bájaikat, hogy a lábukat lógassák ki az ablakon, a keblüket pedig hagyják fedetlen. A városatyák így akarták az egyre elképesztőbb méreteket öltő homoszexualitást visszaszorítani.

Ebben a korban született meg a „becsületes kurtizán” fogalma, aminek természetesen semmi köze a becsülethez, a hűséghez vagy a szüzességhez. A megnevezés azokat jelölte, akik elég műveltek és kultúráltak voltak ahhoz, hogy az elit körökben érdekfeszítő és magasröptű társalgást tudjanak folytatni. Előfordult, hogy a hölgyek sokkal műveltebbek és olvasottabbak voltak, mint kitartóik. E jeles úriembereknek köszönhetően viszont a kurtizánok hatalmas vagyonokra tettek szert. Birtokokat, palotákat, ékszereket, luxuscikkeket kaptak ajándékba. Olyan kifinomultan öltözködtek, hogy sokszor képtelenség volt őket megkülönböztetni a született nemes hölgyektől. Olyannyira vonzó volt ez a szakma, hogy az anyák sem az időt, sem a pénzt nem sajnálták, hogy leányaik a lehető legkiválóbb képzést kapják a fényes jövő megszerzése érdekében. A becsületes feleségek ugyanis előbb utóbb azzal szembesültek, hogy férjük a kurtizánok társaságát részesíti előnyben, hisz ők sokkal érdekesebb társaságnak bizonyultak.

A kurtizánok életének azonban volt egy hátulütője. A szifiliszt és más súlyos betegségeket ők kapták el először, és ők voltak a halálos kórok terjesztői. A nemesi származású betegekkel ellentétben, ők nem vonulhattak el kúráltatni magukat. Abban a pillanatban, ahogy fény derült állapotukra, a társadalom legmegvetettebb tagjaivá váltak. Ahogy elveszítették klienseiket, az orvosok sem álltak szóba velük. Egyedül, mérhetetlen fájdalmak és megaláztatások közepette haltak meg.

A 19. században az írók felfedezték, hogy egy kurtizán történetben mennyi lehetőség rejlik. A kaméliás hölgy írója, ifj. Alexandre Dumas maga is tisztában van ezzel a tendenciával. Sőt idézi is művében a témában született irodalmi alkotásokat: „Hugo megírta Marion Delorme-ot, Musset megírta Bernerette-et, Alexandre Dumas, az idősebb, megírta Fernande-ot; a gondolkodók és költők mindenkor könyörületük koszorúit nyújtották e szerencsétlenek felé, és akadtak nagy emberek, akik szerelmükkel akarták visszaadni nekik az elveszített becsületet, sőt voltak olyanok, akik nőül is vették egyiket-másikat.”

A sort még folytathatjuk a 19. század nagy regényeivel. A Nyomorultakban Fantine, Cosette édesanyja, miután nem tudja tovább fedezni lánya neveltetését, annak ellenére sem, hogy áruba bocsátja haját, és két első fogát, kénytelen prostitúcióra adni a fejét. Kisvártatva pedig elkapja a kor divatos betegségét a tüdőbajt. Szomorú a sorsa Nancynek is Dickens Twist Olivér című regényében. A fiatal utcalány odaadó, anyai szeretettel próbálná védeni a kis Olivért, egy végzetes félreértés azonban az életébe kerül. A század végén a naturalizmus térhódításával a bukott nő már nem a sajnálatraméltó, nagylelkű teremtés. Zola Nana című regényének címszereplője a romlottság és a gonoszság megtestesítője. A hősnő gyorsan emelkedik utcalányból luxus prostituálttá. Ezután pedig minden egyes férfit, akit kegyeiben részesít, romlásba dönt. Nana végül cselekedeteihez méltó borzalmas halált hal.

(Varsányi Anna)