A kaméliás hölgy története
„Margit története kivétel, de ha általános eset volna, nem lett volna érdemes megírni.”

A kitartott nő
„Hogy élhetnének Párizs kitartott női oly nagylábon, ha nem volna három-négy szeretőjük egyszerre? Nincs vagyon, bármi tekintélyes is, amely magában eleget tehet egy ilyen nő igényeinek.”

„Az ilyen nő mindennek akadályává lesz. Megakadályozza a családalapítást, az előretörést, a férfi második és harmadik szerelmeit.”

Margit: „Természet szerint soha nincsen egyetlen barátunk sem. Vannak önző szeretőink, akik elköltik vagyonukat, de nem reánk, mint ők mondják, hanem saját hiúságukra. Ez emberek előtt vidámnak kell lennünk, ha ők örvendenek, jól kell érezni magunkat, ha vacsorázni akarnak, s szkeptikusoknak kell lennünk, amilyenek ők. Tilos, hogy szívünk legyen, különben mindenki kigúnyol bennünket, és tönkremegyünk. Mi nem vagyunk a magunkéi. Mi nem vagyunk élőlények, hanem élettelen tárgyak, elsők vagyunk hiúságukban, utolsók becsülésükben.”

Margit
Armand: „Mentül tovább néztem ezt a lányt, annál jobban elbájolt. Elragadóan szép volt. Még soványsága is csupa kellem volt.
Elmerülten néztem.
Alig bírnám elmagyarázni, ami bennem végbement. Tele voltam elnézéssel az életmódjáért, és bámultam a szépségét
Volt benne valami szűzies vonás.
Látszott rajta, hogy a bűnnek még csak szűziességénél tart. Biztos járása, karcsú dereka, rózsás, finom orrcimpája, nagy szeme, melyet világoskék vonal övezett, arra vallott, hogy ama tüzes természetek közül való, amelyek úgy terjesztik maguk körül a szenvedély párázatát, mint azok a keleti illatszeres üvegcsék, amelyekből, ha még úgy el vannak is zárva, mégis kiszállong a bennük foglalt parfümnek finom illata.
És lett légyen akár a természete, akár pedig beteges állapotának egyik következménye, ennek a nőnek a szemében időnként a vágy villámai villantak át, ami elömölvén rajta, isteni megnyilatkozás lehetett volna annak, akit ez a nő szeret. De azoknak nem volt szeri-száma, akik Margitot szerették, olyat pedig, akit ő szeretett volna, olyat keresve sem lehetett volna találni.
Szóval, még fel lehetett ismerni ebben a lányban a szüzet, akit a véletlen tett kurtizánná, s a kurtizánt, akit a véletlen visszaváltoztathatna a legtisztább és legszerelmesebb szűzzé.
(…) Vajon énértem volt ilyen elragadó? Szeretett-e annyira, hogy azt higgye: minél szebbnek találom, annál boldogabb leszek? Még nem tudtam, de ha ez volt a szándéka, sikerült, mert mikor megjelent, a fejek egymás után feléje fordultak, s a színpadon szereplő színész maga is odatekintett: ki az, aki puszta megjelenésével megzavarja a nézőközönséget?
S ha elgondoltam, hogy nálam van e nő szobájának kulcsa, s három vagy négy óra múlva ismét enyém lesz!
Hibáztatják azokat a férfiakat, akik színésznőkért és kitartott nőkért teszik tönkre magukat. Én azon csodálkozom, hogy nem követnek el értük hússzor annyi őrültséget. Ha valaki élte ezt az életet, amit én, csak akkor tudhatja, mennyire táplálják azok az apró hiúságok, melyeket ők kielégítenek, a szív szerelmét - mondjunk szerelmet, mert hiszen nincs más szavunk reá.”

A beteg Margit
„Margit ott feküdt a nagy kereveten, ruhája le volt rántva testéről, egyik keze a szíve fölött pihent, a másik lelógott. Az asztalon egy ezüst mosdótál volt, amely félig volt vízzel megtöltve, és ezt a vizet vékony vércsíkok tették a márványhoz hasonlatossá.
Margit igen sápadt volt. Szája félig nyitva maradt, és úgy igyekezett lélegzethez jutni. Időnként hosszú sóhaj emelte meg, s amikor kilehelte, mintha megkönnyebbült volna egy kissé.”

A halott Margit
„Nagy, fehér szemfödél takarta a hamvakat, amelyeknek egyes vonalai kirajzolódtak a leplen. A leplet egyik végén a férgek már majdnem teljesen kirágták, és itt kilátszott a halott egyik lába.
Akkor az egyik ember kinyújtotta kezét, fejteni kezdte a szemfödelet, és mert a végén kezdte, hirtelenül felfedte Margit arcát.
Rettenetes volt a látvány, és elmondani is borzalmas.
A szemek helyén már csak két gödör volt, az ajak teljesen eltűnt, fehér fogacskái egymáshoz szorultak. Hosszú fekete haja kiszikkadt és odaragadt a halott halántékához, s kissé beárnyékolta az orcák helyén támadt zöldes üreget.
Armand nem tudta elfordítani tekintetét erről az arcról. Zsebkendőjét a szája előtt tartotta, és egyre azt harapdálta.
- Felismeri?
- Igen - felelt tompán a fiatalember.
- Akkor zárják le a koporsót, és vigyék el - mondotta a rendőrtiszt.
A sírásók visszaborították a halott arcára a szemfödőt, lecsukták a koporsót, felemelték, és azzal megindultak a kijelölt hely irányába.”

Szerelem
Armand: „Ez a szerelem annyira megzavart, hogy minden pillanat, melyet Margittól távol töltöttem, esztendőnyi hosszúra nyúlt.
(…) Mennyire elfeledkezik minden egyébről az, aki tüzesen, egész lelkéből szeret, s akit viszontszeretnek! Mindenki, aki nem a szeretett nő, mintha haszontalan lény volna a teremtésben. Sajnáljuk, hogy szívünk egyes részecskéit már más nőknek adtuk, s lehetetlennek tetszik előttünk, hogy más kezet szorítsunk, mint azt, amely most nyugszik kezünkben. Agyunk nem enged meg sem munkát, sem emléket, szóval semmit, ami el tudná vonni attól a gondolattól, mely szüntelen foglalkoztatja.
A lét egy szüntelen vágynak ismétlődő teljesülése.”

(Varsányi Anna)