Blanche Wittman – a leghíresebb hisztériás beteg

Blanch Wittman 15 éves korában vesztette el szeretett édesanyját, akinek a koporsója útban a temető felé a kislány szeme láttára a folyóba zuhant, majd elnyelte a víz. Az a fájdalom, ami akkor beleégett a szívébe, később görcsös rohamokat idézett elő nála. Blanche tizenhatévesen lett Charcot betege a Salpetriere nevű párizsi intézményben, ahol háromezer nőbeteget tartottak összezárva. A hisztéria azért foglalkoztatta Charcot-t, mert a káosz és a rend keverékére talált rá. Úgy vélte a hisztériában rendszer van, amit ha megfejtünk, közelebb jutunk az élet értelméhez. Blanche példás beteg volt, a tudományos bemutatók főszereplőjévé és Charcot múzsájává lépett elő. Azt mondták róla, színészi képességei Sarah Bernhardtéval vetekednek. Az intézmény egyik népszerű bemutatóján jogászokból, kutatókból, igazságügyi orvosszakértőkből álló közönség előtt Blanche segítségével azt mutatták be, hogyan képes egy nő alvajáróként bűncselekményt elkövetni. Blanche nagyszerűen szerepelt. Engedelmesen és színpadias hévvel végrehajtotta a legvadabb feladatokat is a késekléstől a pisztollyal való gyilkosságon át a mérgezésig. (Per Olov Enquist nyomán)

A kényszeres neurózis

Az én kóros állapotai, azok, amelyekben a legközelebb kerül az ösztön¬énhez. Jól összeférnek ezzel klinikai ta¬pasztalataink: a pszichózis kitörését vagy az váltja ki, hogy a való¬ság lett elviselhetetlenül fájdalmas, vagy az, hogy az ösztönök erő¬södtek fel rendkívüli mértékben; és mivel az ösztön-én és a külvilág egymással versengve támaszt követelményeket az énnel szemben, a következmények a két esetben szükségképpen azonosak. Ha az én teljesen le tudna szakadni a realitásról, akkor a pszichózis problé¬mája egyszerű és áttekinthető lenne. Feltételezhetjük, hogy ez minden esetben így van. Valószínűleg általános érvénnyel feltételezhetjük, hogy a betegekben minden esetben pszichikus hasadás megy végbe. Nem egyetlen pszichi¬kus attitűdjük alakult ki, hanem kettő: egy normális, amelyik szá¬mol a valósággal és egy másik, amelyik az ösztönöknek engedve le¬választja az ént a külvilágról. A két attitűd egyidejűleg áll fenn, a kimenetel a viszonylagos erejüktől függ. Ha az utóbbi attitűd eleve erősebb vagy az kerekedik felül, ezzel adva van a pszichózis feltéte¬le. Ha viszont az erőviszonyok megfordulnak, akkor az elmebeteg látszólag meggyógyul, valójában azonban csak a tudattalanba vo¬nul vissza téveszméje. Nagyon sok megfigyelés tanúsítja ugyanis, hogy a téveszme jóval a manifeszt kitörése előtt, teljesen készen állt.

(Varsányi Anna)