„CSAJKOVSZKIJ: Noha csodálom Muszorgszkijt és Borogyint, nincs kedvem mindig cárok, legendás hercegek, vad kánok, emberfölötti vallási vezetők között lenni. Már mondtam önöknek Wagnerről szólva: az emberek, akikkel a való életben találkozhatok, jobban érde¬kelnek, mint a rendkívüli figurák. Csak ők tudnak meghatni. Tatjána, Lenszkij, Olga, Liza, Hermann nem a színház kizáróla¬gos világában él. Naponta szembetalálkozom velük az utcán. Ismer¬jék el, uraim, hogy e téren egész kis forradalmat vittem véghez. Az olasz opera soha nem foglalkozik a mindennapi élettel. Min¬dig királyokat, dózsékat, fáraókat, toronyba zárt, fogoly várúr¬nőket, világtól elzárkózott vesztaszűzeket, nagy inkvizítorokat, szicíliai erődparancsnokokat állít színpadra vagy épp kalózokat, akik éppolyan kísértethajón bolyonganak, mint a Bolygó hollan¬di utasa. Megannyi konvencionális megoldás, én szakítottam velük elsőnek.
Hála Puskinnak, természetesen, és csodálatos Jevgenyij Anye¬ginjének. De figyeljék csak meg: azok, akik előttem merítettek az írásaiból, csupán a költő fantasztikus vénáját tartották meg, mint Glinka a Ruszlán és Ludmillá-ban, vagy a történelmi-elbeszélőét, mint Muszorgszkij a Borisz Godunov-ban. Enyém az elsőbbség Puskin realista vénájának feltárásában. A mindennapi élet operája nem létezett az enyém előtt.
Egyszerű dácsa az erdőszélen, családanya fodros főkötőben, üst, melyben lekvár fő lassú tűzön, két nővér, aki az ablaknál énekel, szomszédok váratlan látogatása, dadára bízott szerelmes¬levél: ki mert előttem ilyen jeleneteket színre vinni? Találhatnak náluk hitelesebb, tipikusabb oroszokat? Hogyan lehetnénk oroszabbak, mint úgy, hogy megszabadítjuk a színházat a papírízű kacattól, amely elárasztja, és a mindennapokból kölcsönzött egyszerű zsánerképet teszünk a helyébe?”
(Dominique Fernandez: Becsületbíróság)