A szépségideál mindig az adott korszak mentalitásának és szociális helyzetének függvényében változott. A szépségápolás az épp aktuális esztétikai normáknak megfelelően az egyes történelmi korszakokban különböző fejlődéseken ment át, de a cél azonos maradt: a lehető legszebbnek és a legkívánatosabbnak lenni. Az őskortól kezdve az ember hajlandó volt bármit kipróbálni, hogy tökéletesebb külsőre tegyen szert.
 
Az egyiptomi szépségápolásra jellemző pompához és gazdagsághoz viszonyítva az antik Görögország jóval szerényebb volt. Az első helyen a férfiak álltak, szépségideáljuk Apollón volt. Homérosz szerint ő testesítette meg a külső tökéletességet. A nők zárt ajtók mögött éltek; személyüknek csekély jelentőséget tulajdonított a korabeli filozófia és irodalom. Az eposzok világában is a halandó nők száma elenyésző, főleg istennőkről és nimfákról olvashatunk. A női szépségideálról is kizárólag a görög istennőkről formált szobrok tanúskodnak.

A rómaiak átvették a görögök művészi és esztétikai ideáljait. A férfi legyen erős - tartották. Egységes női szépségideál nem volt. Az előkelő hölgyek azonban rafinált szépségápolási trükköket alkalmaztak. A testápolásban egyértelműen Néró felesége, Poppea vitte el a pálmát. Rabszolgák százai segédkeztek a bonyolult reggeli toalettnél. Mindegyiknek külön feladata volt. A legkényesebb feladatok közé tartozott a dáma arcának kifestése. A festékek Poppea saját találmányai voltak, mézet, szamártejet és lisztet is tartalmaztak. A rabszolganők más-más feladatokra specializálódtak. Masszíroztak, szőrtelenítettek, póthajat erősítettek a valódi hajba, szarut tartalmazó keveréket kentek a fogakra.
 
Míg a férfiakra vonatkozó szépségminta a történelem folyamán nem sokat változott, a nőktől mindig valami mást vártak el, a társadalom mentalitásától függően. A középkorban minden a vallás körül forgott, és az egyház pálcát tört a szépség felett. A történelem során talán soha nem kellett annyira visszafogottnak, és a szégyenlősnek lenni, mint ebben az időszakban. Csak az utcanők festették magukat. A középkori nő 25 évesen, a szülésektől kimerülten már öregasszonynak számított.

A reneszánsz idején Olaszország vette át a „divatdikátor” szerepét. Ismét a férfiak kerültek a középpontba. Albrecht Dürer és Leonardo da Vinci megalkotta az ideális arc és alak arányait. A nőkön három fehér színű elem (arcbőr, fogak, kéz), három piros (ajkak, orca, köröm), és három fekete (szem, szemöldök, szempilla), kellett hogy legyen. A 16. században Medici Katalin volt a kor igazi szépségszakértője. Miután királynő lett, parfümöket előállító szakemberekkel vette körül magát. Ő volt az, aki Párizst a divat és elegancia európai központjává tette.

A 17. századi angol asszonyok, királynőktől az utcanőkig, gyakran hordtak olyan ruhát, amely fedetlenül hagyta az egyik vagy akár mindkét mellüket. Úgy tűnik, fedetlen keblekkel járni sokkal elfogadhatóbb volt a 17. századi Angliában és Hollandiában, mint manapság bárhol a világon.  A fedetlen kebel azonban korántsem jelentett léhaságot vagy züllöttséget az 1600-as években. Épp ellenkezőleg, az ilyen ábrázolás a nő erényességét hangsúlyozta. Ha egy feleség így öltözködött, férje büszke lehetett rá, hogy az asszony közszemlére tárja klasszikus szépségét. A nő számára pedig hibátlan keble fontos eszköz volt arra, hogy kimutassa erényességét. A pucér mellek divatja a későbbi századokban is vissza-visszatért az angol történelemben, meglepő módon még a prűdnek tartott viktoriánus korszakban is. Ezekben a korokban inkább az keltett volna megbotránkozást, ha egy nő a vállát vagy lábát fedi fel, hiszen ezek a testrészek a korabeli mentalitásban sokkal erősebben kapcsolódtak a szexualitáshoz.

A barokk korban divat lett a paróka, a nők gömbölyűek voltak, de mégis darázsderekúak. A kövérség a jólétet jelképezte, ezért az alkatilag soványak párnácskákkal „javítottak” alakjukon. A kor halálos betegségei, mint például a tüdőbaj, gyors fogyással jártak, így a gömbölydedség a jó egészség bizonyítékaként szolgált.

A tisztálkodás egyre fontosabbá vált. Franciaországban Dubarry asszony, XV. Lajos szeretője például arról volt híres, hogy naponta zuhanyozott. Pedig száz évvel korábban még rettegtek a víztől, mert azt hitték, hogy a nedves bőr vonzza a betegségeket. A mosakodás beszüntetésével az arcbőrön elszaporodtak a pattanások, mitesszerek. Erre is találtak megoldást, divatba jött a szépségtapasz, mely ápol és eltakar. A kor másik „csodaszere” a púder volt, használták a férfiak és a gyerekek is.

A 19. század végén Európában és Észak-Amerikában a beteges kinézet hódított. Sok nő élt citromon és eceten, s hajnalig virrasztottak, hogy érdekes karikák legyenek a szemük körül.

A forradalmi változásokat a szépségtörténelemben az 1905-ös év hozta meg. Paul Poiret divattervező elutasította a fűzőt, ami legalább akkora szenzáció volt, mint később a miniszoknya és a napbarnította bőr. A második világháború idején megjelent a nejlonharisnya, és a történelem folyamán először jutott igazán szerephez a formás női láb.
 
A történelem során az emberi szépségideál mindig az adott szociálpolitikai helyzettől függött. A gömbölyded és üde Marilyn Monroe kellett a háborúba induló katonák buzdításához, a festék nélküli arcok az egyház szigorú ellenőrzése alatt, a szőke fürtök a germánokat leigázó római hadjáratok után, a hosszú szoknyák a gazdasági válság idején.

(Varsányi Anna)