„A megtagadás és az odaadás az, amire a nők képesek, s amit csak ők tudnak tökéletesen. Ha férfi utasítja vissza egy nő közeledését, abban, ha még oly indokolt is etikai, személyes vagy esztétikai okokból, mindig van valami kínos, lovagiatlan, némileg megszégyenítő, méghozzá inkább a férfira nézve. A nőknél viszont a visszautasítottság könnyen kap tragikus hangsúlyt. Férfihoz nem illő viselkedés egy nőt visszautasítani, még ha a nőnek sem illett volna felkínálkoznia. Fordított esetben viszont a számítás teljesen beválik: az udvarló férfit visszautasítani illő gesztus a nő részéről. De a nő képessége az odaadásra létezésének oly mély, teljes és kimerítő kifejeződése, amit ezen az úton férfi talán sosem érhet el. Az igent és nemet mondásban, önmaguk odaadásában és megtagadásában a nők a mesterek.”

„Az olyan leány szerelme, aki átélt már erotikus vágyakat és álmokat, a férfi dolgát viszonylag megkönnyíti: tartósan nagyszerűnek, szerelemre méltónak mutatkozhat. Hiszen ha mégoly magasztos és minden tapasztalaton túli is az eszmény, amelyet a leány korábban megálmodott, a valóságnak már önmagában egyedülálló ereje van hozzá képest, ami a három dimenzió fölénye az árnnyal szemben. A férfi úgyszólván egyáltalán nem köteles ama eszmény meghúzott körvonalaihoz igazodni, hanem teljesen új, összehasonlíthatatlan értékeket állít vele szembe. Más és a férfi számára sokkal veszélyesebb a helyzet akkor, ha a leány az iránta érzett szerelemben először kerül érintkezésbe az erotikus szférával. A korábbi általános vágyakozás és eszményalkotás híján, erotikájában ez a férfi lesz egyszerre az általános és a különös, az eszmény és a valóság. Mert ebben az esetben nem a rajta kívül felnőtt eszmény áll a férfi felett, amellyel szemben könnyen érvényesülhet, hanem önmaga eszménye, és ennek követelményei alól nem vonhatja ki magát. A leány a férfi saját lényének teljességeit látja meg benne, és kívánja meg tőle. Maga a férfi állította ki azt a váltót, amelyet a leány benyújt, minden, amit a leány kíván, benne magában keletkezett. A férfi valóságosságának itt nincs győzelmes túlsúlya a pusztán megálmodott eszménnyel szemben, amin megméretik, az éppen saját valóságának az eszménye.” (Georg Simmel)