Tolsztoj: Golgota

„Eltökélték, hogy minden további halogatás és előkészület nélkül összeszedik a szereplőket, és megkezdik Schiller színművének, »A haramiáknak« a próbáit.
Tyelegin boldog volt, nem annyira »A haramiák« színre hozatala miatt, mint inkább azért, hogy Dása talált végre munkát, amely érdekli, hogy szaladgál, izgul, katonákkal tárgyal, bosszankodik, néha még sír is mérgében, s többé nem lesz úrrá rajta - amitől Tyelegin egyszerű lelke leginkább tartott - a kizárólag önmagát, saját élményeit boncolgató, feszült tépelődés.
Dása olvasta fel a darabot este a fészerben, olajmécs gyér világánál, amelyben a kilehelt párán át alig-alig s csak homályosan rajzolódtak ki a színjátszók arcvonásai. Az ajtó hasadékán keresztül havat hordott be a szél. Dása csengő hangon, tagoltan olvasott, emlékezetből próbálva utánozni Besszonov modorát, aki valamikor életuntan, egyik kezét fekete kabátja kihajtója mögé dugva, olvasta verseit, és körülötte, a karosszékekben kinyújtózkodó, lihegő irodalmi dámák oly mohón nyelték minden szavát, mintha hűsítő jégdarabok volnának.
Dása már az olvasás közepén megérezte, hogy a darab nem tetszik, bár jókora részeket kihagytak belőle. A végét Dása egészen elsiette, majd kínos csend után ennyit mondott:
- Szóval ez volt Schiller »A haramiák« című színműve, amit elő kell adnunk...
A férfiak rágyújtottak. Egyikük - Latugin - csendesen megszólalt:
- Okosan van kigondolva...
Ekkor Kuzma Kuzmics friss mécskanócot kotort elő a zsebéből, meggyújtotta, és Dása mellé ült.
- Darja Dmitrijevna ismertette a darabot, most én majd felolvasom.
És kezébe véve a könyvet, elkezdte hangosan olvasni, hangjával, egész arcával kifejezve az öreg gróf Moor atyai keservét.
Aztán fejhangon sipított, orra megduzzadt, szeme kifordult: “...Ugyan, hitvány egy kontár volnék, ha még annyira sem vittem volna, hogy apja szívéből ki tudnám tépni a gyermeket, s ha akár acélpántok kötözték volna hozzá... A lelkiismeret... hát persze! Derék madárijesztő, a verebeket elriasztja a cseresznyefákról! Jó fedezetű váltó, ha szorul a kapca, még a csődbe jutott is kievickél vele!” És most a hallgatók szinte látták a csúszó-mászó Franz Moort.
Majd Kuzma Kuzmics hangja megkeményedett, felborzolta haját, és kopasz feje búbjára gereblyézte, ajkát rettenetesen lebiggyesztette, s szemében nemes felháborodás lobogott: “Embe¬rek... Emberek! Álnok, képmutató krokodilusfajzat! Az ajkukon csók, keblükben kard!... Uramisten... Gyúlj lángra, férfihiggadtság, vadulj tigrissé, szelíd bárány, okádjon minden porcikád dühöt és romlást!”
Anyiszja Nazarova halkan felsóhajtott, Latugin majd beleesett a mécslángba, amely a bűvös könyvet fénykörbe foglalta, s amelynek sorain Kuzma Kuzmics körme száguldozott. Maga Karl Moor rivalgott a sötét fészerben, a lázongó ember, akit megértettek a felhevült hallgatók. És hogy milyen csodás szavakkal tud beszélni az őt ért bántalmakról, ez igen, ez darab, ez szíven talál!
Mire a kanóc végigégett, és Kuzma Kuzmics elmondta Karl Moor végszavait - a vesztőhelyre menet megemlékezve a szegény napszámosról -, Anyiszja és Agrippina katonaköpenyük ujjával törölgették a szemüket. “Igaz dolog ez” - mondta Latugin. És valamennyien meg¬egyez-tek abban, hogy Karl helytelenül cselekedett, amikor haragvó dühében megölte a szerelmes Amáliát, mert ezt be kellett volna vennie a bandába, és meg lehetett volna nevelni. Ezen a ponton legjobb, ha kiigazítják Schillert, mert különben egy ilyen csekélység miatt nem talál tetszeni a katonáknak, sőt még ártalmas következményei is lehetnek a katonák körében.
Ott nyomban el is határozták, hogy Amáliát nem fogják leszúrni, hanem Karl így szól hozzá: “Menj haza, boldogtalan!” - és ő keservesen sírva távozik.
Amikor a szerepet Anyiszjára bízták, Karl alakítására Latugin vállalkozott. Franzot, az aljas csúszómászót Bajkovval akarták játszatni, csak attól féltek, hogy nem fogja megállni, és megnevetteti a katonákat, ha meglátják szakállasan, és mindenki gurulni fog a nevetéstől. Tehát így döntöttek: Franz szerepét Kuzma Kuzmics játssza, és hogy fiatalabbnak lássék, le kell borotválnia egész arcszőrzetét. Az öreg Maximilian von Moor grófot Vanyin fogja alakítani, akinek jó mély hangja van. A többi szerepen Agrippina és egypár fiatal katona osztozik.
Valaki csepűt hozott meg olajat, és a fészer megint világos lett. Nem széledtek el, hanem nyomban próbálni kezdtek.
Dása csak reggel felé került haza a próbáról, és még sokáig mesélt Ivan Iljicsnek, aki mezítláb, panyókára vetett köpenyben ült az ágy szélén, és úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult.
- Latugin lesz Karl Moor? Fényes... (És a hasát fogta, szinte fuldoklott a nevetéstől.) De te nem tudod, miért vállalta ezt a szerepet az a gézengúz... Mert Anyiszjának csapja a szelet... Pedig Sarigin fenyegeti, hogy kitapossa a belét... Kuzma Kuzmics meg nem is lesz rossz Franz Moornak... De hát csak nem katonazubbonyban fognak szavalni? Elküldöm a gazdasági főnököt, az egyik tanyán ottrekedt valami petrográdi ügyvéd, temérdek kofferral... Onnan lehet majd frakkot, miegymást szerezni.
- Te, ne kacagj úgy, az ember nem hallja tőled a saját szavát, hogy meséljek akkor?... Eressz. - Dása bemászott az ágyba, és férjének háttal, a fal felé fordulva lefeküdt. Ivan Iljics akkor óvatosan betakargatta, lábát a köpenybe burkolta, mert a kályha kihűlt, és elég hűvös volt a szobában. Dása már félálomban odaszólt neki:
- Majd meglátod, minden jó lesz.
Egyébről sem beszéltek az ezredben ettől fogva, mindenkinek a színházon járt az esze. Szapozskov előadást tartott a német irodalom “Sturm und Drang” korszakáról, és Schillert, Goethét, Klingert, a kornak lángelméit ifjú sasokhoz hasonlította, akiket a nagy francia forradalom közelgő tűzvésze vert fel. Szapozskovot úgy elárasztották kérdésekkel, hogy kénytelen volt egész előadássorozatot tartani a XVIII. század végének történetéről.” (491.493.o.)
(…)
„A társulat megkezdte a próbákat. Micsoda kínszenvedés volt az! Dása sírt befelé, a színészek szégyelltek egymás szemébe nézni. Eldurvultak, megkeményedtek, a hangjuk érdes lett... Szapozskov jött segítségül: előadást tartott a színjátszás eredetéről általában, és bebizonyította, hogy bizonyos állatok is szoktak színházat játszani; például a róka, amikor “egerészik”: fog egy egeret, s azzal valóságos színielőadást tart a kölykei előtt: neki-nekiugrik, hátrahemperedik, körbe sétál, farkát kunkorítja... A társulat felvidámodott, és lassacskán belezökkent a kerékvágásba. Az iskolateremben színpadot ácsoltak, színfalakat ragasztottak. A rivaldafényt nagy olajmécsesek pótolták. A hadjárat alatt elkallódott frakkok és szalonruhák - amelyeket Ivan Iljics még a tanyán elrekvirált attól az átutazó ügyvédtől - váratlanul előkerültek a hadtápszekerekről.
S végre felvirradt a nagy nap: alighogy bealkonyodott, tüzérségi pejlovon egy katona lovagolt végig a falun - ez Ivan Iljics ötlete volt -, és trombitaszó közben kihirdette: “Polgárok, mindjárt kezdődik Schiller »A haramiák« című darabjának előadása...”
Az egész falu az iskolába csődült. Olyan harc folyt a kapunál és a teremajtó előtt, hogy aki bejutott végre, jócskán beleizzadt, a sapkája leesett, kabátgombja leszakadt... De a kinn rekedtek se sokáig búsultak. A mélykék, kora tavaszi égen vékony holdsarló kélt vándorútra. Megszólalt a harmonika az iskola előtt. A katonák kedvenc nótájukkal gyönyörködtették a lassan megbékélő kozák lányokat: “Angyal szállt az éjen át...” Nagyban folyt az ismerkedés, a tréfa, a “szembe rózsám”, a csókolózás. De azt is lehetett hallani itt-ott, hogy: “Katonaembernek házasodni nem megy könnyen, azzal várni kell ám, lelkem...”
A teremben a közönség eleinte harsányan hahotázott, mikor a kenderkóc parókás öregem-berben, akin pópacsuhából átalakított palást díszelgett, felismerte Vanyint... “Ő az, persze hogy ő az! - kiabáltak. - Gyerünk, Vanyin, ne félj, üss szét közöttük, a mindenit!...” Amikor pedig a színfalak mögül egy új szereplő sompolygott elő csoszogó léptekkel, kétfarkú, zsákszerű köntösben, női harisnyában, villogó foggal, sanda pillantással és kígyósziszegéssel: “Én vagyok itt, apám, hű fiad, Franz” - a közönség rögtön megismerte Kuzma Kuzmicsot, és hasát fogta nevettében. Dása a kulisszák mögött, halántékához szorítva tenyerét, ezt hajtogatta Szapozskovnak:
- Tudtam, hogy ez lesz a vége, csúfos bukás, tudtam, tudtam...
De a színészek leküzdötték a nézőtér viháncoló kedvét. Miután a közönség mindenkit sorra felismert, figyelni kezdett. Latugin a füstölgő faggyúgyertyákhoz lépett, amelyek alulról világították meg hatalmas fejét, a birkagyapjúból arcához formált szakállt, vad kifejezést kölcsönző szemöldökét; két kezét úgy a mellére szorította, hogy az ügyvéd kabátja majd szétrepedt, és öblös hangon szavalta:
- “Ó, ha az egész természet harsonáján fújhatnék zendülést, csatasorba állíthatnám a hiénafajzat ellen a földet, levegőeget és tengert!”
A nézők elcsendesedtek, s kezdték megérteni, mire céloz a darab.
A díszleteket nem cserélték ki, nem is sokat változtattak a színen. Szergej Szergejevics minden új kép előtt kidugta fejét a függöny mögül, és sokat sejtető mosollyal bejelentette:
- Harmadik kép. Képzeljék el a Moorok fényűző kastélyát. Az ablakon beárad a kert virágillata. A szépséges Amália szobájában ül...
A gyertyafényben villózó fej eltűnt, a függöny szétvált. De most senki sem ismerte fel ebben a tarka krinolinos, csipke-mellkendős, haragvó szépségben - akinek bodor fürtjei alól hosszúkásra festett, nagy szempár sugárzott csodálatosan - Anyiszja Nazarovát a második századból.
Mély, reszketeg, szinte éneklő hangon beszélt, s öklével az asztalra ütött: “Eredj, fajtalan kutya...” És a darab folyt tovább, mint a tündérmese, amit gyerekkorában lehajtott fővel hallgatott az ember, amikor téli estéken a kemencepadról leste a szót a nagyapó ajkán...
Kuzma Kuzmics csak attól a helytől félt, ahol Amália arcul üti. Mert akármilyen ábrándos lélek volt ez az Amália, a keze - katona kéz. Kuzma Kuzmics oda is súgta neki: “Csak ne nagyon...” De Anyiszja, lelke mélyéből felháborodva - “Ó, galád rágalmazó!” - neki-fohászkodott, s mintha múltjának minden nehéz keservét beletette volna, úgy odacsapott Kuzma Kuzmicsnak, hogy az a színfalak mögé penderült. De nem nevetett senki. Itt-ott kiáltoztak: “Helyes, úgy kell neki!” S mindenki tapsolt, mert mindenki maga is odasózott volna egyet a galád rágalmazónak.
Amália letépte gyöngysorát, a földre dobta és rátaposott: - “Ezüsttel, arannyal, ékszerrel megrakottan, dús lakomán dőzsölve, a kéj puha vánkosain nyújtóztatva tagjaitokat, így kárhozzatok el, ti nagyok és gazdagok! Karl, Karl, most méltó vagyok hozzád...”
Szergej Szergejevics a függönyt összevonva, jelentős mosolyával bejelentette a színpadról: “Szünet következik!”
Anyiszja a kulisszák mögött Dásához simult, fejét a mellére hajtotta, és hideglelősen vacogott:
- Ne dicsérjen, Darja Dmitrijevna, ne dicsérjen engem...
Tovább aztán úgy pergett a darab, mint a karikacsapás. Az első felvonásban a színészek még verejtékeztek, de később egyre inkább felengedett izmaik feszültsége, fojtott hangjuk természetesebb lett, s már fütyültek arra, ami a súgó, Szergej Szergejevics nem nagyon csendes, sípoló suttogásából a fülükhöz jutott; restelkedés nélkül mondták a magukét, ami néha élesebb volt, mint Schiller szavai, de mindenesetre közérthetőbb.
A közönségnek nagyon tetszett az előadás. Tyelegin többször majdnem könnyezett; Ivan Gora, akinek pedig fölényes tartózkodást kellett volna mutatnia, olyan hangosan szuszogott, mintha valami sikeres hadműveletet figyelne. De legfőképpen a színészek voltak megelégedve - sehogy se akartak kibújni jelmezükből, festett maszkjukból, és legszívesebben még egyszer eljátszották volna a darabot elejétől végig, pedig már faluszerte megszólaltak a kakasok.” (542-544.o.)