Sikerei csúcsán D’Annunziót írásai eredetisége, ereje és dekadenciája miatt méltatták. Bár művei jelentősen hatottak az európai irodalomra, kiváltképp az olasz írók következő nemzedékére, a mai olvasók nem igazán ismerik. Élete során méltatói számánál csak ellenzői száma volt nagyobb: a naturalista ábrázolásmód sokak számára taszítónak tűnt. A Francesca da Rimini című tragédiáját például három héttel a bemutató után betiltották erkölcsi okokra hivatkozva. D’Annunzio alkotásaira erősen hatott a francia szimbolizmus: részletekbe menően és plasztikusan ábrázolja a véres erőszakot, a szexualitást és a normálistól eltérő elmeállapotokat. Leghíresebb regényei A gyönyör és A halál diadala.

„Voltaképpen két embertípushoz van D'Annunziónak belső köze: a hatalommal telhetetlen és a kéjjel telhetetlen ember típusához. Az előbbit még bele tudta valahogyan kényszeríteni a ma környezetébe. Az utóbbinak megjelenítésére a históriában keresett cselekvényt és miliőt. A voluttuoso már a regényeiben is főszemély, de egész bestiális mivoltában csak a drámáiban jelenik meg. A történeti környezet itt megengedi, hogy ösztöneiket szabadjukra hagyhassák. Francesca da Rimini-je csakugyan a bujaság költeménye. A tragédia a harmadik felvonás kedvéért készült, amelyikben Lancelot és Ginevra példája bűnbe sodorja a két szerelmest. Az előző felvonások mind ezt a jelenetet készítik elő. Bűntudat, lelkifurdalás, félelem nélkül, ujjongó vad vággyal borul egymásra Francesca és Paolo. Az erkölcs külsőségeiből kivetkőzött szerelmet, ezt a szenvedélyt pusztára állati nyilvánulásában aligha elevenítette meg valaki akkora erővel és oly pompázó színesen, mint D'Annunzio.” Elek Artúr: D’Annunzio drámái, Nyugat, 1908.