Dante: Isteni színjáték – Pokol, 5. ének – fordította Babits
Mihály

S újra megszólítám a szenvedőket
s kezdém: "Francesca, bánatod reám oly
érzéseket hoz, hogy a könny erőtet...
De mondd: a sóhajok korában Ámor
hogyan lett megismerni bátorítód,
minő az édes vágy, a kétes mámor?"
És ő felelt: "Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép időre
nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód!
De ha oly nagyon vágysz ismerni dőre
vágyunk csiráját, úgy teszek, habozva,
mint aki szól és sír hozzá előre.
Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva,
olvastunk benne Lancelotto rejtett
szerelméről, nem is gondolva rosszra.
Szemet ez gyakran szememen felejtett
s arcunk az olvasásba belesápadt;
de főleg egy pont lett, amely megejtett.
Szent mosolyáról olvasván a vágynak,
mely csak egy csókra szomjazik bolondul,
ez, aki tőlem többet el se válhat,
ajkon csókolt, remegve izgalomtul.
Igy Galeottónk lett a könyv s irója.
Aznap többet nem olvasánk azontúl."
Amíg az egyik lélek ekként szóla,
a másik zokogott, hogy úgy éreztem
mint akinek elhal egész valója,
és mint valami holttest, földre estem.