Az úgynevezett „másodvonalbeli” operák paradoxona, hogy hibáik miatt nem szívesen hallgatjuk meg újra őket, miközben értékeik, amelyek miatt életben maradtak, éppen a többszöri meghallgatás során fénylenek föl igazán. Ezért történhet, hogy az előadók, akik a próbák során újra és újra végigkóstolhatják a darab ízeit, őszintén lelkesednek, ezzel szemben a hallgatók, egyszeri találkozás után, őszintén fanyalognak egy-egy ilyen mű kapcsán.

Én magam – az Armel versenyek során – kétszer éltem át ilyen különös találkozást. Először Cilea művét dirigálva (akinek melodikus invencióját kevés komponista múlja felül, ám ez csak arra elég, hogy a Lecouvreurt - hosszadalmassága, no meg a drámai összecsapások fájó hiánya ellenére - ne engedje eltünni a süllyesztőben), másodszor most, a Francesca da Rimini előadása során.

Zandonai ZENÉJE első hallásra olyan, mint a francia nyelv a franciául nem tudók számára: kellemes hang-görgeteg, amely nem válik szét értelmes részekre, nem ismerhetők fel a formák, a kötések fontosabbak, mint a tagolások.

Zandonai OPERÁJA fölismerhetően és határozottan nem olyan, amilyennek egy operának lennie kellene. A leendő szerelmesek az első felvonás végén hosszú percekig némán tekintenek egymás szemébe (na de milyen zenére! Erről később), a négy főszereplő közül három a második felvonásban szólal meg először, a szerelmesek a harmadikban lesznek egymáséi, s a drámai cselekvés egésze – az intrika, a bosszú, a szerelmesek szörnyű halála – a negyedik felvonásra marad.

A művet élő előadásban nem hallottam, a két közkézen forgó DVD-felvételt ismerem (Levine ill. Oren dirigál). A felvételek jók, az arány az énekszólamok és a zenekar között mindkét felvételen a szokásos: az egyensúly erősen az énekesek javára billen. Ezt a pár mondatot azért írtam le, mert különben nem lenne érthető, ami most következik: a művet akkor KEZDTEM EL igazán megismerni, amikor két-három zenejavító (azaz: csak a zenekarral lefolytatott) próbát eldirigáltam. Holott akkor már túl voltam a partitúra alapos tanulmányozásán, javában folytak a rendelkező próbák a színpadon zogorával, s ezt a zongorakivonatot is hónapokon át játszogattam a készülődés során. A zenekari próbák ébresztettek rá, hogy abszurdum ezt a darabot a kitaposott úton megközelíteni, hogy ennek a műnek lényege a zenekari hangzásban rejlik. Bizonyára készültek zongorakivonatok Richard Strauss szimfonikus költeményeiből, ám az is biztos, hogy ezek, ha léteznek, szinte semmit nem adnak vissza az eredeti művek lényegéből. Egy anekdota szerint Strauss úgy komponálta a Don Juant, hogy vette a 32 soros kottapapírt, a legfelső sorban végigírta a pikkoló szólamot, aztán alá a fuvolát, és így tovább, azaz a fejében hangszereléssel együtt volt kész a mű, mielőtt papírra vetette. Jobban mondva nem is volt mű és hangszerelés, maga a „hangszerelés” volt a mű.

Nos, Zandonai operája épp ilyen: a „hangszerelés” maga a mű, amelyben az énekszólamok ennek a „hangszerelésnek” fontos részei. A szokott „szólisták” kontra „zenekari kíséret” felosztás itt még annyira sem érvényes, mint mondjuk Puccininál, akinek műveiben a zenekar köztudottan lényegi mondanivalók hordozója. Innen tekintve, a mű feltárja magát, előbukkannak a rejtett összefüggések, amelyeket a zongorakivonat gerendázata eltakar. Kiderül például, milyen gyönyörűségesen építi fel a szerző a „szerelmi szálat”, hogy a Francesca lelkében fölbukkanó szó-re-mi-szó motívumról kiderül, nem más, mint a felvonásvégi csodálatos szerelmi téma része. Hogy ugyanennek a motívumnak a torzítása a sánta-púpos Gianciotto témája is, na meg hogy a motívum diminuált, gyors ismétlődése vezeti be a Paolo érkezésén lelkesedő udvarhölgyek ujjongását, stb.

Így, munka közben lett világos számomra, hogy minden olyan felvétel, amely a szokott módon torzítja az egyensúlyt az énekesek javára, a zenekar kárára, felismerhetetlenné teszi a művet.

Azonban más, fontos konzekvenciák is levonhatók. Ez a fajta posztromantikus zene volt az – elsősorban Richrd Strauss műveire gondolok – amely nem szakított ugyan a szimfonikus formálás alapelveivel, de igen annak megszokott formáival és arányaival. Amely továbbra is írt szimfóniákat, amelyeket inkább szimfonikus költeményeknek hívott (Liszt kezdte, Strauss folytatta) és továbbra is írt operákat, ám nem a szokásos dramaturgia szerint, lásd pl. az egyfelvonásosakat. Én magamban Zandonai operáját ballada-operának hívom, amelyben a szerző személyes poézise legalább akkora szerepet játszik, mint a szokásos dramaturgia. Zandonai szívesen időzik az általa fölidézett világ édes szerelmi boldogság hangulatainál, borzongatóan jeleníti meg a rosszat, mintha húzni akarná a szerelmesek idejét, hogy aztán rövid úton végezzen velük. Közben nem törődik a dramaturgiai arányokkal, annál inkább a zeneiekkel.

Partitúrája míves, nehéz, de játszani mégis nagyon jó, őszintén ajánlom a többszöri meghallgatást, sokszoros élmény a jutalma.