Harsányi Zsolt: „Az ember nyugodtan tévedhet…”

Harsányi Zsolt, marosvásárhelyi születésű színművész és rendező. A 43 éves művész többek között rendezett már Nagyváradon, a szülővárosában, Csíkszeredán, Marosvásárhelyen és Gyergyószentmiklóson. 2009 óta tanít a Marosvásárhelyi Művészeti egyetemen. A szegedi Kisszínházban, 2013. április 26-án bemutatásra kerülő Füst Milán Boldogtalanok című drámájával mutatkozik be a szegedi közönségnek.

A szegedi társulattal most dolgozik először?

Igen, először dolgozom a szegedi kollégákkal. Úgy érzem szeretettel és nyitottan fogadtak, nagyon jó hangulatban próbálunk.

Hogyan került Szegedre rendezni?

Bodolay Géza hívott meg. Kisvárdán, a határon túli színházak találkozóján látta a Platonov rendezésemet. Előadás után gratulált, majd nyomban meghívott rendezni.

A darabot Ön választotta, vagy felkérték, hogy rendezze meg a Boldogtalanokat?

Én választottam. Természetesen van olyan eset, hogy ajánlanak szövegeket, de úgy gondolom csak olyan szöveget érdemes színpadra állítanom, amelyhez közöm van, amellyel valamelyest meg tudom fogalmazni a világhoz való viszonyomat.

Ha bővebben kellene most bemutatkoznia a szegedi nézőknek, akkor mit mondana el magáról?

Nagyváradon születtem, jelenleg Marosvásárhelyen élek. Van egy tíz éves lányom és egy öt éves fiam. Színészként kezdtem, majd később elvégeztem a rendező szakot. A rendezés iránti érdeklődésem még színész szakos hallgatóként kezdődött, de nem voltam megveszekedett módon meggyőződve arról, hogy merre is visz az utam. Már az egyetem alatt is valamiféle megmagyarázhatatlan hiányérzetem volt, ami nem mellőzöttségből vagy sértettségből fakadt, hiszen valójában kegyes volt hozzám a sors, ugyanis végzősként főszerepeket játszhattam. (Harsányi Zsolt 1995-ben szerzett színész oklevelet a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetemen. - a szerk.) Frissen végzett színészként több lehetőség is előttem állt, de ennek ellenére azt éreztem, hogy a kétségeimre kell hallgatnom, be kell járnom a saját utam, ami odavezetett, hogy kétszer is szakítottam a színházzal.

Mit csinált, amikor nem színházzal foglalkozott?

Egész konkrétan elmentem dolgozni, voltam többek közt ügynök és taxisofőr is. Sokféle dologgal foglalkoztam, közben meg volt időm elgondolkodni azon, hogy igazán érdekel-e a színház. Ez egy nagyon tartalmas történésekkel teli időszak volt, ami lehet, hogy luxusnak, vagy felelőtlenségnek tűnhet, de igazán nagy felelősség ekkor még nem volt a vállamon. Mivel szakítani többnyire nem könnyű, így én sem tudtam teljesen lemondani a színházról, ezért Marosvásárhelyen egyik barátommal létrehoztunk egy egyetemi színpadot, ahol két előadást hoztunk létre.

Hogyan kanyarodott vissza mégis teljesen Thália templomához?

A feleségem 2000-ben diplomázott színészként és úgy döntöttünk, hogy leszerződünk a Csíki Játékszínhez. Adtam magamnak még egy esélyt. Ismét játszottam és végül ebben az időszakban döntöttem el, hogy elmegyek felvételizni a rendező szakra, ahová fel is vettek. Csíkban 2003-ig voltunk, majd a lányunk, Sára megszületése előtt visszaköltöztünk Marosvásárhelyre. A tanulmányaim mellett leszerződtem színészként a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatához. A rendező szak elvégzését szerencsés módon több felkérés követte, rendeztem Nagyváradon, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen. Időközben meghívtak tanítani a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, amit az elején nem akartam elfogadni, mivel nem tudtam, hogy beválok-e pedagógusként, ezért csak óraadóként vállaltam munkát. Egy év „próbaidő” után végül átszerződtem az egyetemre és bár nagyon szeretem, azóta sajnos nem játszom.

Akkor Ön most csak tanít és rendez.

Igen, maradt a tanítás és a rendezés. Színész-, és rendezőmesterséget oktatok kollégáimmal, Berekméri Katalinnal és Bocsárdi Lászlóval. Katalinnal egy színész osztályt vezetünk, a rendező szakos hallgatókat pedig Bocsárdi mellett tanítom. Ezen kívül mintegy két éve megválasztottak tanszékvezetőnek, vagy ahogyan legújabban nevezik intézetigazgatónak. Ez igen megtisztelő, de rengeteg időt elrabol a családomtól és a szakmai feladatoktól egyaránt, hiszen a tanórák és a rendezés is elég sok felkészülést igényel.  Ezt a vezetői feladatokkal járó adminisztratív kellemetlenséget leszámítva nagyon szerencsés embernek érzem magam, mivel azzal foglalkozhatom, amit igazán szeretek.

Eddigi pályafutása során, mire emlékezik vissza szívesen színészként, és rendezőként?

Talán az is közrejátszott a rendezés felé való közelítésemben, hogy színészként nem volt részem nagy, meghatározó találkozásokban, a próbafolyamatok többnyire nem tudtak kielégíteni. Nem tudnék kiemelni nagy eseményeket, inkább pillanatokra, apró örömökre, izgalmas ismeretségekre, hosszas beszélgetésekre, egy-egy próbafolyamat hangulatára emlékszem. Számomra fontosabb a próba, mint az előadás. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy az előadás, vagy a néző nem fontos. Ellenkezőleg. Néző nélkül nincs színház, hiszen általa konstituálódik az előadás, a néző egészíti ki és ruházza fel jelentésekkel a színpadon látottakat. Egyszóval én is szeretem, ha elismeréssel fogadják a nézők az előadást, de az az állapot, amit meg lehet teremteni egy próbafolyamat során, olyan játékos szabadságot jelent, amely semmi máshoz nem fogható. A próbák során az ember nyugodtan tévedhet, hiszen próbáról van szó, próbálkozik, keresgél, hogy érvényesek legyenek a megszólalásai és valami fontosat fogalmazzon meg a világról, miközben magáról is addig ismeretlen, rejtett részleteket fedezhet fel. Ez nagyon fontos számomra. Ha az ember valamennyire is értelmesen szeretné leélni az életét, akkor igencsak tanácsos időt és fáradtságot szánni a megismerésre. Enélkül csak céltalanul suhanunk át az életen. Ezt a lehetőséget jelenti számomra a színház, a próba, egyfajta kegyelmi állapotot, amelyben esendő emberként lehet tévedni. Úgy érzem, itt Szegeden ismét részem lehet benne.

A médiából sokat halljuk, hogy a kultúra alulfinanszírozottsága miatt a magyarországi színészek pénzügyi helyzete finoman szólva nehézkes. Milyen az erdélyi színészek anyagi megbecsülése, van hasonlatosság?

Sajnos azt kell mondanom, hogy gyalázatos. Egy-egy kezdő színész havi keresete forintra átszámolva, van úgy, hogy a negyven ezer forintot sem éri el és ez az összeg egyhamar nem is emelkedik. Vannak tíz éve, vagy még régebben éve a pályán lévő kollégák, akik nem visznek haza többet hatvan ezer forintnál, és nem azért mert tehetségtelenek, vagy keveset játszanak, hiszen sok esetben vezető színészek vannak ebben a helyzetben. Persze tudjuk, hogy nem minden arányos és méltányos ebben az életben, de azt tudom mondani, hogy a színészek megbecsülése igencsak gyalázatos. Bármilyen időket is élünk, ez a helyzet már-már tarthatatlan, a kultúrára, a művészetekre áldoznunk kell, ez nem mérhető a piacgazdaság profitorientált fogalmai szerint. A kultúra hosszú távú és nem anyagiakban mérhető befektetés.

Munkatársunktól