Január 22-én a  Magyar Kultúra Napja alkalmából Kölcsey-érem kitüntetésben részesült színházunk kitűnő művésze, Pataki Ferenc. Két nappal később Jago szerepében lépett színpadra legújabb bemutatónkban Shakespeare Othello, a velencei mór című tragédiájában.

Vele beszélgettünk.

-    Debrecenből származol, Budapesten végeztél és lassan másfél évtizede játszol Szegeden.

-    Nem gondoltam volna pezsgő főiskolai élettel a hátam mögött, hogy 2014-ben még mindig ugyanannál a társulatnál leszek – jelen esetben a szegedinél, ahová rögtön diploma után szerződtem. A főiskola után lett volna lehetőségem szülővárosomba, Debrecenbe menni, de valahogy azt éreztem, hogy mindenképpen egy teljesen új közegbe kell elkezdenem a pályát. Nem akartam semmiképp sem, hogy otthoni dolgok vegyenek körül – se szülő, se ismerős közeg. Azért sem akartam egyből hazamenni, mert az túl könnyű lett volna, másrészt itt egy új, remek társulat formálódott akkor Korognay Károly vezetése alatt. Időről időre ugyan felmerült bennem, hogy ilyen-olyan okok miatt kipróbálnám magam máshol, vagy hogy változtatnom kellene annak érdekében, hogy előrelépjek, de az igazság az, hogy közben egy pillanatra sem bántam meg, hogy maradtam. Úgy érzem, nekem kellettek az itteni sikerek és kudarcok ahhoz, hogy úgy gondolkodjak akár a színészi létről vagy akár a színpadon, ahogy most teszem. Azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy az én utam erre vezet. Akár azt is el tudom képzelni, hogy még sokáig itt fogok játszani.

-     Gondolom, jelentősen belejátszik ebbe a döntésbe az is, hogy itt a családod.

-    Természetesen. Ehhez jön még az – függetlenül attól, hogy kaptam ezt a díjat –, hogy úgy érzem, itt szeret a közönség. Az ember nem szívesen rúg föl egy olyan dolgot, ami működik. Kollégákkal szoktunk arról beszélgetni, hogy Pesten pezseg az élet, ugyanakkor ott egy folyamatos kulimunka folyik, folyamatos a rohanás akár a megélhetésért, akár a szerepekért. Nekem nagyon jó, hogy van itt egy kis szigetem, ahova haza tudok menni, félre tudok vonulni a családommal, vagy akár el tudok tölteni pár napot évad közben is úgy, hogy nem rohangálok sehova. Ez fontos, mert ebben a szakmában elengedhetetlen a feltöltődés.

-    Ezek szerint nem feltétlenül mondanál igent egy budapesti színház felkérésére.

-    Ez sok mindenen múlik. Nyilván mérlegelném az adott ajánlatot, de nekem mindenféleképpen a szegedi az anyaszínházam. Ami sokkal inkább foglalkoztat, az a film. Valójában a forgatásokon való részvételtől vagyok elszigetelve. De nem csak én, hanem általában a vidéki színészek. A vidéki színész-létről jut eszembe, hogy mostanában azon gondolkodtam, hogy lehet az, hogy olyan kevés a fiatal, akár itt nálunk is. Hol vannak azok a 22-23 éves hamvas fiatalok, akik most végeztek frissen? A válasz meglepő: nagyon sok fiatal azt gondolja, hogy miután végez, inkább Pesten marad, mert ott tűzközelben van. Nincs szerződése, eljárogat castingokra és eltartja magát a szinkronból. Érdekes, hogy az meg sem fordul a fejükben, ami például rám tökéletesen igaz, hogy az ember a színházban tanulja meg a szakmát. Nálam igazából el kellett telnie legalább hat-hét évnek, amíg teljes önbizalommal, teljes emberként tudtam egy szerep mögé állni. Ráadásul, ha egy beszélgetés során kiderül, hogy nekem van szerződésem, kivétel nélkül mindenki azt vágja rá, hogy „Úr Isten, de jó neked!” Épp ezért nem értem a fiataloknak az előbb említett szemléletét, hiszen ennek a pályának a lényege az, hogy az ember szerepeket játszik. Szerintem aki a főiskola embertelenül sűrű, de rendkívül fontos négy éve után azt mondja,  hogy inkább két évig szinkronizál és neki nem hiányzik a színpad, az vagy hazudik, vagy nem való erre a pályára. Én például nyáron, mikor nincs annyi munka, azt érzem, hogy belül a színész énem folyamatos rugdos, hogy történjen már valami.

-    A filmre visszatérve: hogy találtak meg a filmes szerepeid? Jársz castingokra?

-    A castingokról soha nem tudok. Bár kapcsolatban állok egy menedzserrel, de nála is úgy működik a dolog, hogy az ismertebb színészeket veszi előre. Három kategória létezik. Vannak a sztárok, akiket név szerint hívnak, a következő csoport az, akik Pesten vannak és valamilyen szinten ismertek, a harmadik csoport pedig azokból áll, akik vidékről jönnek.

-    Pontosan melyik filmekben játszottál?

-    A Rajzoló című film az M1-en lesz látható tavasszal. 2011-ben forgattam a Sas című film Kevin Macdonald rendezésében. A szegedi helyszín miatt – ami értelemszerűen sok szegedit érintett – a Magic Boys-ban is játszottam. Ezen kívül még Poligamyban szerepeltem. Oda Orosz Dénes, rendező hívott, aki nekem gimnáziumi osztálytársam volt. Ez a megmérettetés az, ami egy kicsit hiányzik. Szívesen forgatnék többet.

-    Magyarországon most rengeteg külföldi filmet is forgatnak.

-    Igen. Vannak is benne magyar szereplők, de ezekben pár másodpercre jelenünk csak meg; vagy egy „Yes, sir!” erejéig, vagy a vágóképen látszunk, amint például nemes rómaiak közé vegyülünk. Érdekes dolog viszont, hogy a szereped lehet bármilyen kicsi, de ugyanúgy kezelnek, mint a sztárokat. Maximálisan odafigyelnek ránk és kiszolgálnak bennünket. Számomra egy-egy ilyen forgatás fantasztikus élmény. Viszont van még egy igen nyomós oka annak, hogy itt vagyok Szegeden. Itt bejáratott munkáim vannak: a Rádió 88, a narráció a televízióban, vagy a tanítás. A Tömörkény István Gimnáziumban tanítok színészmesterséget a táncosoknak. Attól, hogy Szegeden élek és dolgozom, egyáltalán nem érzem magam elkeseredett vagy bezárkózott, vidéki színésznek. Az is, hogy a várostól egy ilyen szép elismerést kaptam, azt bizonyítja, van értelme annak, amit csinálok, hogy számon vagyok tartva. Nekünk, színészeknek ezek igen fontos visszajelzések. Annak is nagyon örülök, hogy itt sokféle szerepben kipróbálhatom magamat. Ha csak az idei évadot nézem, akkor egyrészt most játszottam Jagót, ami egy nagy drámai szerep, másrészt megformáltam a Karnyóné pop-tévés, bajuszos, flitterrel hímzett nótaénekesét. Ez a változatosság éltet. Egyszer egy néző nem emlékezett, hogy annak idején két teljesen különböző karaktert ki is alakított, és amikor kiderült, hogy mindkettő én voltam, nagyon elcsodálkozott. Én ezt hatalmas elismerésnek tartottam, mert annyira mást nyújtottam a két darabban, hogy nem tudta a kettőt összekötni. Nekem ez a szakma erről szól: hogy sokfélék legyünk, hogy minél több színt meg tudjunk magunkból mutatni.

-    Hogy viszonyulsz a versekhez? Sokszor sokfele hallunk téged szavalni.

-    Nagyon szeretem a verseket és nagyon szívesen is mondok verset. Általában versekkel úgy kerülök kapcsoltba, hogy felkérnek. Az elmúlt két évben volt két nagyon jó élményem. Az egyik az volt, amikor Radnóti Nem tudhatomját szavaltuk együtt hatszáz gyerekkel a Tömörkény Gimnáziumban. Én mondtam előre és ők mondták utánam – ennek volt egyfajta forradalmi feelingje. A másik pedig a Karolina Gimnáziumban volt, ahol a Magyar Nyelv Napján a pedagógusok összeállítottak egy nagyszabású műsort. Ott hat verset szavaltam el különböző korosztályú gyerekeknek. Döbbenetes volt az, ahogy figyeltek. A versek vagy magáról a nyelvről szóltak vagy bravúros volt a szövegük. Számomra ez egy misszió is: a magyar nyelv ápolása. És most nemcsak a művészi beszédről van szó, hanem hogy a mindennapokban is őrizzük meg a nyelvünk szépségeit, hogy ne rövidítsük, csonkítsuk meg azt. Mert gyönyörű, hihetetlenül gazdag és árnyalt nyelvünk van. Én nagyon sokat olvasok, és például lenyűgöz a fordítóink rátermettsége, az a már-már költői tehetség és stílusérzék, amivel külföldi írók szövegeit képesek magyarra fordítani. Periódusaim vannak: van, hogy csak oroszokat olvasok, van, hogy csak magyarokat. Például az egyik remek írónk, aki abszolút nincs a helyén kezelve: Gion Nándor. Fantasztikusak a képei, a sorsai. Egyszerűen rabul ejt a stílusa. Jelenleg pedig épp a japán irodalom nyűgöz le: Yukio Mishima és Haruki Murakami művei.

-    Vannak terveid, szerepálmaid?

-    Nekem szerepálmom soha nem volt. Ami jön, azt játszom. Jelenleg van néhány projekt, amit szeretnék megvalósítani, de ezek még nem publikusak.

-    Mondanál pár szót a családodról?

-    Két nagy kamaszkoron vagyunk túl. Van egy 21éves lányom, egy 19 éves fiam és egy 11 éves kislányom. Jól megvagyunk. Boldog házasságban élünk a feleségemmel.

-    Mit szólnál ahhoz, ha a gyerekek is valamilyen színházi pályát választanának?

-    A két nagyot abszolút nem fertőzte meg a színház. Noémin jobban látom a jegyeket. Ő viszont elhivatottan táncol: balettozik és társastáncra is jár. Ebből a szempontból rám hasonlít, mert én is, ha valamibe belevágtam, akkor azt végig is csináltam. A tanárai szerint ügyes és tehetséges. Én nem kívánom befolyásolni a pályaválasztásban, ha neki ez az útja, akkor úgyis ezt fogja csinálni. A fiam most érettségizik. Őt a pszichológia érdekli, a lányomat a vendéglátóipar vonzza.

-    Mi lennél, ha nem színész lennél?

-    Amikor annak idején felvételiztünk a Színművészetire, az a nulladik helynek számított, mert a három rosta miatt sokkal hamarabb kezdődtek a felvételik, mint másutt. Ezért egy normális szakmát is meg kellett jelölni. Én akkor felvételiztem Miskolcra a jogra is. Nagy volt a dilemma, amikor kiderült, hogy mindkét helyre felvettek. Mikor még csak a sikeres színi felvételiről tudtak otthon, addig én voltam a nagyon ügyes, hisz még soha senkit nem vettek fel a családból színésznek. Amikor, kiderült, hogy Miskolcra is felvettek, akkor indult be a családi agitáció: „Kisfiam, nem lenne jobb mégis jogot tanulni? Egy ügyvéd az mégiscsak más!” Akkor mindenkit azzal nyugtattam meg, hogy a jogot halasztom, és ha kiesnék másodév végéig a rostán, folytatom a tanulmányimat Miskolcon. Nem estem ki a Színművészetiről. Nyilván ezért ülök most itt. És jól érzem így magam.

(Varsányi Anna)