A Lehár-darabot rendező Tasnádi Csaba az operett-rendezésről

„A pályám elég kacskaringósan alakult, mert annak idején nem vettek fel színész szakra, a jogi egyetemre viszont igen. Amikor a jogot elvégeztem, három évig praktizáltam is. Ezután lettem pályaelhagyó, és rendezőasszisztensként előbb a Józsefvárosi Színházba, utána - tartósabban - a Fővárosi Operettszínházba kerültem. A Víg özveggyel először ott találkoztam 1989-ben, mint asszisztens. A sors sajátos és egyben gyönyörű fintora, hogy huszonöt év után már rendezőként most szembejön velem ez a darab. Valahányszor ügyeletes rendezőasszisztensként beosztottak erre az előadásra, csodálattal hallgattam Zsadon Andrea előadásában a Vilja-dalt, vagy Virág Jóskát, mint Danilót. A zene egyszerűen gyönyörű. Nincs mese – Lehár zseniális. Nemcsak fülbemászó slágereket írt, hanem szívet megdobogtató, érzelemgazdag dallamokat is. Méltán híres ez az operett, mely nem igényel semmi extra rendezői koncepciót. Tisztelem a zeneszerzőt, és megpróbálom visszaadni azt, amiről a szövegkönyv és a kotta szól, igyekszem maximálisan kiaknázni a zenében rejlő lehetőségeket. Azt gondolom, hogy a zenés műfaj sajátos szabadságot biztosít az embernek, hiszen szinte a szürrealitás határát súrolja abban az értelemben, hogy az emberek nem csak beszédben, hanem dalban fogalmazzák meg közlendőiket, érzéseiket. Ez tulajdonképpen az élettől eléggé elrugaszkodott helyzet. Ugyanakkor a zene bizonyos kötöttséget is jelent. Megszabja a rendező és az énekesek mozgásterét. Szerintem az operett esetében szabadságunk kihasználása nem más, mint a korlátaink felismerése. Nem szeretem, amikor valaki ebben a műfajban kifejezett koncepciót vagy rendezői látomást emleget. Tisztelni kell a librettót és a partitúrát, és a legtöbbet kihozni abból az alkotó szándékból, ami ott rejlik a betűk és a kottafejek mögött.”