BESZÉLGETÉS SZÉLPÁL SZILVESZTERREL

A szegedi Ságvári gimnázium emeletén kialakított diáklaboratórium teakonyhájában beszélgetünk. Legutóbb Fecskefiú szerepében láttam egy gyermekoperában, most pedig az iskolai szünetben mint fizikatanár szaladt ide egy rövid beszélgetésre. Fiatal kora ellenére határozottan helyt áll életének mindkét területén: éjszaka operaénekesként dolgozik a színházban, majd kijavítja a dolgozatokat, és felkészül másnapi óráira. Napközben fizikatanárként dolgozik, laboratóriumot vezet, aztán színházi próbákra igyekszik. Diákjai szemmel láthatóan rajonganak érte, ami nem is csoda, hisz időnként operaáriákkal dobja fel a fizikaórát, fellép velük az iskolai ünnepségeken, és helyet biztosít számukra előadásain. Szélpál Szilveszterrel beszélgettünk tanításról, humán és reálterületek összeférhetőségéről, operákról, rendezői víziókról, fejlődésről és álomszerepekről.

– Szegedi gyökereid vannak?

– Tősgyökeres szegedi vagyok. Itt élek, és itt végeztem fizikusként. Az édesapám és a testvéreim zenészek; oboisták. Édesapám zeneiskola igazgató volt egy ideig, a testvérem jelenleg az állami operaházban zenél, ily módon kiskorom óta zene közelben éltem. Az érettségit követően fizikus szakon végeztem, a diploma után pedig rögtön elkezdtem az operaénekes szakot az SZTE-n. Ezek után kiegészítő képzésként megszereztem a fizikatanári oklevelet. Szakmai gyakorlatomat a Ságvári gimnáziumban töltöttem, ahol annak idején érettségiztem, ezért ismerős volt a helyszín és a tanárok is.

– Mikor kezdtél el énekelni?

– A komolyzenével már gyermekkoromban elkezdtem foglalkozni. Zongora volt az alaphangszerem, majd gitároztam néhány évig, végül – amikor már nem mutáltam – az éneklés felé fordultam. Énekesi tapasztalataimat a Szegedi Szabadtéri Játékok énekkarában kezdtem: a karba felvételizni kívánókat meghallgatták, és teljesítményem alapján alkalmasnak találtak. Az utolsó gimnáziumi évem nyári szünetében nyári munkaként tehát a szabadtéri énekkarában dolgoztam, és nagyon megtetszett az ottani színpadi munka. Később az operakórusba is meghívást kaptam nagyobb énekkarokat kisegíteni, hiszen néha nagyobb létszámú kórusra van szükség, mint ami a színház számára rendelkezésre áll. Ezek nem jelentettek állandó státust, hanem alkalmi dolgok voltak. Egyre több színpadi tapasztalatra tettem szert, és lassanként egy-egy kisebb szerepet is kaptam. Ebben igyekeztem a lehető legjobban teljesíteni, és végül a kisebb szerepekből nagyobb szerepek lettek. Az életem most úgy fest, hogy nappal fizikatanár vagyok, este pedig (Jekyll és Hyde-ként) „átváltozom” operaénekessé. A diákok nagyon kedvelik ezt a dolgot, hiszen a tanítás némileg előadó-művészet is. Olyan módon próbálom őket tanítani, hogy élvezzék is az óráimat.

– A diáklaboratórium, amelynek teázójában most ülünk, a te munkád eredménye?

– Azokban az években kezdték el itt egy természettudományos diáklaboratórium kiépítését (Szegedi Regionális Természettudományos Diáklaboratórium), amikor idekerültem. Sok gyerek jön ide partnerintézményekből is kísérletezni. Szakmai gyakorlatom során a laborvezető kért fel arra a feladatra, hogy itt – mint demonstrátor – teljes állásban a fizikai eszközök felelőse legyek. Ez azt jelenti, hogy előkészítem, elpakolom, karban tartom az eszközöket, olykor pedig foglalkozásokat is tartok. Ezt nagy örömmel elvállaltam, azóta fizikatanár és labordemonstrátor vagyok.
– Színházi trükköket is bevetsz időnként, hogy lekösd a diákjaidat?

– Igen, nehezebb napokon egy-két színházi trükk bevetésével élénkítem fel őket. Gyakran kérdezgetik, hogy mikor fogok nekik énekelni, és vagy egy utolsó órán, vagy karácsony környékén teljesítem is a kívánságukat, énekelek nekik egy-egy dalt vagy áriát. Iskolai ünnepségeken is szoktam segíteni a műsort szervező osztálynak.

– Mennyire követik a diákjaid művészi karrieredet?

– El szoktam vinni őket az előadásaimra, és utána mindig más szemmel néznek rám, leginkább talán arra csodálkoznak rá ilyenkor, hogy a színész is ember. Ezek a jelenlétek a tanáruknak egy másfajta oldalát mutatják meg. Úgy vettem észre, hogy büszkék erre.

– Hogyan jut minderre erőd, energiád?

– Nem egyszerű dolog beosztanom az időmet. Nappal fizikatanárként dolgozom, este pedig a színházi próbákra sietek. Az éjszakáimat igyekszem a dolgozatjavítás és órákra készülés mellett alvással tölteni.

– Milyen darabokban játszol ebben az évadban?

– Folytatjuk tovább a Bob herceget, melyben én vagyok a főszereplő. Idén mutattunk be egy gyerekoperát, a Szökevény csillagokat, amelyben szintén a főszereplőt, Fecske fiút alakítom. Ennek a darabnak délelőtt is voltak előadásai, amit kettős szereposztással tudtunk megoldani. Két darabunk van még: A gyertyák csonkig égnek a Kisszínházban, és A víg özvegy, amelyben egy vicces figurát alakítok.

– A zenész családodban gyerekként külön is foglalkoztak a zenei képességeid fejlesztésével?

– A családomban természetes volt, hogy zenét tanulunk. Az ikertestvéremmel zongoráztunk eleinte, de aztán mindketten váltottunk: ő furulyázni kezdett, én gitározni. A lényeg az volt, hogy ismerjük meg a komolyzenét. Én megismertem, és megszerettem. Már gyerekként is nagyon tetszett az előadás, a szereplés. Gimnazista koromban színjátszó körbe jártam az énekkar mellett, hogy színészi képességeimet csiszoljam. Végül a szereplési vágy és a zene szeretete az operaéneklésben találkozott, ám abban a korai időszakban a mutálás miatt még nem lehetett tudni, milyen lesz a hangom. Gimnáziumban nagy lutri erre ráfektetni az életünket.
– Magát a tanítást mennyire élvezed, vagy mennyire nehéz feladat számodra?

– Nagyon szeretek fiatalokkal foglalkozni. A tanítás számomra nem jár lámpalázzal, mindemellett, hogy fiatalokat nevelni nehéz dolog. A Ságvári Gimnázium szerencsére egy olyan iskola, ahová azért jönnek a diákok, hogy tanuljanak. A felvételin alapvető szempont a megfelelő motiváció. Ennek megfelelően a magatartásuk is jobb, mint egy másik középiskolában. Ez nem egy átlagos iskola, a jobb képességű, tehetséges diákok jönnek ide, akik fejlődni szeretnének. Nyilván megvannak az életkori sajátosságaik, de otthon többnyire kordában vannak tartva.

– Tavaly ősszel nyitottam meg a Ságvári gimnazistáknak egy kiállítást, és jó volt látni, hogy mindezt saját maguk szervezték. A megnyitó után fellépett pár fiatal, akik jazz együttest alapítottak, nagyon ügyesek voltak. Jó lehet ilyen fiatalok között dolgozni, számomra legalábbis lelkesítő volt a közeg.

– Igen, közülük néhányat tanítok is, sőt, már én is léptem fel velük iskolai ünnepségen. Ezek a kiállítások állandó részei az iskola életének. Ez annak köszönhető, hogy a diákok nem csak a saját területüket részesítik előnyben, hanem az általános műveltség részeként a művészetek irányába is nyitottak. Tanári segítség nélkül szerveznek egy-egy koncertet, színházi előadást. Ezért is fogadják be könnyebben az én kettős érdeklődésemet.

– Vannak olyan operaénekesek, akiket kifejezetten kedvelsz?

– Kifejezett kedvenceim nincsenek, mert a hangulatomon múlik, hogy éppen kit szeretek. Ha valami nem tetszik, abból is tudok tanulni, ha pedig tetszik, azt figyelem, hogy én abból mit tudnék megvalósítani. Amikor együtt dolgozom valakivel, akkor is az utóbbira koncentrálok. A legnagyobb élmény számomra, ha élő produkciót hallok, az énekesek hangjának aktuális állapotát tudom figyelembe venni. Minden előadás más és más, éppen ez a szép benne.
– Zeneműben mi áll hozzád legközelebb?

– Verdi operáit nagyon kedvelem, mert az azokban található érzelmek engem is megérintenek. Azok az operák is kedvessé válnak számomra, amelyeket már énekeltem. Ilyen például a tavaly játszott Hamupipőkében Dandini szerepe. És van néhány olyan darab is, amely azért kedves számomra, mert szeretnék egyszer majd énekelni benne: ilyen a Bajazzók, melyben Silviót szívesen elénekelném. Aztán ott van a Varázsfuvolából Papageno, amely szerepben lubickolhat az előadó.

– Hogyan lesz valakinek a hangja operahang? Széles hangterjedelemmel és vibratóval nem születik senki. Hogyan válik valaki operaénekessé?

– Ezt tanulni kell, nagyon fontos viszont, hogy a megfelelő hangi adottságokkal rendelkezik-e az énekes. Azon, hogy milyenek a hangszalagok, milyen a fizikuma valakinek, nem tudunk változtatni, de minden egyében igen. Gyakorlással a többi fejleszthető. Ha elkezd valaki énekelni tanulni, a klasszikus hangképzést kell gyakorolni, és akkor egy folyamat eredményeképp kialakul benne az a hang, amit „operai hangnak szokás nevezni. Csupán annyit teszünk – fizikusként most előtört belőlem – hogy felhangokkal gazdagítjuk a hangot, amelynek segítségével az színesebb lesz, és távolabbra fog szólni. Így alakul ki az operai hang. Emellett színészetet is kell tanulnia annak, aki operaénekes, a színpadi gyakorlat óráimat Toronykői Attila tartotta. Sokat kísérleteztem azzal, hogy megfigyeltem magamat, a különböző tekinteteket, mimikákat, és az azokkal kapcsolatos visszajelzéseket.

– A Bajazzókra, mint színpadi álmodra, azért csak pár év múlva tartod magad alkalmasnak, mert még nem elég érett hozzá a hangod? Vagy ez a személyiség érésével függ inkább össze? Mennyire változik egy énekes hangszíne az idők során?

– A hangszín nagyon fontos egy-egy szerepnél, mert egy adott karakter egy bizonyos korhoz kapcsolható. A hang színe, tónusa mellett a karakter is számít. Talán a lelkiség van legutolsó helyen, mert azt meg lehet teremteni színjátékkal. Többnyire a látvány az, ami a rendezőket és a szereposztásban résztvevőket motiválja. Optimális esetben Silvio szerepéhez egy kicsit sötétebb hang illik, de maga a karakter körülbelül ilyen korú, mint én vagyok. Vannak még olyan karakterek, amelyek azért várnak rám, mert fiatal vagyok.
– Mit gondolsz arról az elképzelésről, hogy a zene, vagyis a művészet és a természettudományok egymással összeférhetetlen dolgok?

– Azt látom a környezetemben, hogy sok természettudós a művészet felé fordul. A Természettudósok Társaságának nagy része például tagja a Szegedi Operabarátok körének is, és gyakran látni őket komolyzenei koncerteken. Nem biztos, hogy művelik, de igényük van rá, és szeretik. Sok szegedi zenész kollégám eleinte természettudománnyal foglalkozott. Gyüdi Sándor például matematika-fizika szakos tanárként kezdett, most pedig karmester és a színház igazgatója. Ott vannak továbbá Medgyesi Zoltán és Cser Krisztián, akik mindketten a Természettudományi Karon végeztek, és jelenleg a budapesti Operaház operaénekesei. Nem feltétlenül ördögtől való párosítás ez a dolog. Másrészt a természettudomány tárgyköre az akusztika, ami a hangok világával foglalkozik. Fizika órán én ezt használni is szoktam az oktatásban, másrészt az operában is alkalmazom fizikatudásomat a színpadon, amikor el kell döntenem például, hová álljak, hogy leginkább hallatszódjon a hangom. Érdekes lenne egy kutatást végezni arról, hogy a természettudomány mennyire cseng össze a zenével. A diákjaimnak mindig azt hangsúlyozom, hogy nem kell szeretni sem a zenét, sem a fizikát, csak el kell fogadni, hogy létezik és működik. Ha megnéz egy színházi előadást, és nem tetszik neki ugyan, de van véleménye, akkor már megérte eljönnie. Ugyanígy a fizikával kapcsolatban is nem az a fontos, hogy egységnyi idő alatt mennyi képletet tud megtanulni, hanem hogy érdekelje a diákokat az őket körülvevő természet, hogy milyen alapvető törvények határozzák meg a hétköznapjaikat.

– Érdekelne a rendezői víziókkal kapcsolatban véleményed. Most például láttam egy 2006-os salzburgi Traviata felvételt Anna Netrebko főszereplésével. Minimál díszletek voltak és egyszerű jelmezek. Ezt összehasonlítottam aztán más Traviatákkal, amelyekben bővérű primadonnák nagy jelmezekben, nagy díszletek között énekelték ugyanazt. Hozzám közelebb állt a salzburgi felvétel. Mennyire lehet a sok esetben szélsőséges rendezői elképzeléseket szó nélkül viselni?

– Ez nehéz kérdés, érzékeny pont. Hiszen amikor felkérnek egy szerepre, a rendezővel már valamit kommunikáltál, és elmondta az elképzeléseit. Rendezője válogatja, mennyire engedi formálni magát az előadást. Még ha olyan rendezőről is van szó, aki párbeszédet kezdeményez a szereplőkkel, akkor is természetes, hogy az általa elképzelt fő irányvonal megmarad. Ha hajlíthatatlan rendezővel van dolga az énekesnek, az ő döntése, hogy a felkérését elfogadja-e, vagy sem, illetve hogy mennyire megy bele bizonyos helyzetekbe. De ez már nagyon sarkos helyzet lenne, általában inkább az a jellemző, hogy egy adott irányvonal mentén lekövetjük a rendező szándékait, és egymás partnerei vagyunk. Azt, hogy most megjelent egy minimál divat a színpadi rendezésben, el kell fogadnunk. Ennek ellenére vannak olyanok, akik az operát igyekszenek megtartani olyannak, amilyen. A két nagy tábor között nem lehet igazságot tenni. A zenésznek, vagyis nekem az a feladatom, hogy a zeneszerző által megírt zenét megtartsam, és azt próbáljam meg a rendező instrukciói alapján előadni.

– Nagyon magabiztosnak tűnsz, olyannak, aki határozott lépéseket tesz céljai megvalósítása érdekében. Valóban ennyire tudatos ember vagy?

– Igen, igyekszem. Sokan kérdezik, hogy meddig lehet ezt így csinálni, és hogy előbb-utóbb majd választanom kell. Ha majd családom, kisgyerekem lesz, akkor a szerelmi hobbimnak szentelt időmet más szerelemnek szentelem. A munkám a hobbim, és ez boldoggá teszi a mindennapjaimat, úgyhogy addig csinálom, ameddig lehet. Mindez persze kevés alvással jár, de amikor a színházban vagyok, az más irányú kikapcsolódást ad nekem, mint az iskola. Amikor pedig tanítok, akkor kiheverem a színházi dolgokat. Így pingpongozok a két élet között.

tiszatajonline.hu
2015.02.24.
Váraljai Anna