- Tagadhatatlan, hogy amióta betetted a lábad a szegedi színházba, imád a közönség. Kiskorod óta erre a pályára készültél?
- Nagyon sokáig eszembe se jutott a színészet, mivel elég gátlásos gyerek voltam. Csak abban a közegben nyíltam meg, akiket már jól ismertem. Idegen környezetben csak ültem szótlanul, bambán és pislogtam. (Gondolom figyeltem is, de erről már nincsenek emlékeim). Később megtáltosodtam, és sokszor szerepeltem a barátaim előtt, úgymond a társaság "bohóca" lettem. Majd a megszokott környezetemből kilépve és bekerülve a gimnáziumi közegbe, ismét megtorpantam, de ez már csak pár hétig tartott és ismét sikerült a középpontba kerülnöm. Többször indultam vers-és prózamondó versenyen, általában első helyezést értem el, ami nagyon magabiztossá tett. Majd az osztálytársaim javaslatára jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára (mert akkor még így hívták) sikertelenül. Háromszor próbáltam meg felvételt nyerni, az utolsó alkalommal már annyira jó voltam, hogy véleményük szerint nekem már nem volt mit tanulnom, ezért azt javasolták, hogy próbálkozzam vidéken, ahol egy év alatt színésznő lehet belőlem. Megsértődtem, és soha többé nem jelentkeztem. (Jól kitoltam velük…) Majd mégiscsak vidékre kerültem, Békéscsabára, ahol négy éves színészképzés volt. Jelentkeztem, felvettek. A második évtől már statisztáltam darabokban, és már akkor "kiragyogtam a karból". Egyrészt alkatomnál fogva, másrészt láttak bennem valami ragyogást, amiről nekem fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Harmadévesen két főszerepet is kaptam, kezem-lábam remegett, de addigra már szert tettem különböző álcázási technikákra. Elég jól sikerült megoldanom a rám bízott feladatokat, és ennek köszönhetően az igazgató Konter László, leszerződtetett a társulathoz. Nagyon örültem, és remek lehetőségeket is kaptam, de a négy eltöltött évad után úgy éreztem, tovább kellene lépnem. Ebben sokat lendített rajtam az a tény, hogy az utolsó évben többször volt lábsérülésem, majd egy kineziológus felvilágosított, hogy mindez azért történik velem, mert nem teszek meg bizonyos lépéseket saját magam érdekében. Ekkor jelentkeztem be Székhelyi Józsefhez, gondoltam veszteni valóm nincs, legfeljebb azt mondja, hogy nincs hely. Lett!!! Nyilván közrejátszott az is, hogy nem voltam számára idegen, mert az egyik csabai előadást megnézte, mikor Budapesten vendégeskedtünk. Szóval jöttem, látnak… És már öt éve itt vagyok!

- Mindenki látott már olyan színészt, aki ha megfeszül sem tudja lekötni a nézőt. Te pont a másik véglet vagy. Ha színpadra lépsz, a bóbiskoló néző is felkapja a fejét. Mi a titkod?
- Fogalmam sincs. Ez egy olyan velem született tulajdonságom, ami nem nekem, hanem az őseimnek köszönhető.

- Pályafutásod során történtek-e veled olyan dolgok, amelyek akár színházi anekdotának is beillenének?
- A Sztárcsinálók előadásban Agrippina szerepét játszottam (Néró anyját), akit a fia megöletett, mégpedig úgy, hogy leszúratta, és a mélybe dobatta. Ezt mi úgy oldottuk meg, hogy egy két méter magas hídon leszúrtak, majd onnan leestem...a matracra. Az egyik előadáson a színpad alatt bóklásztam át a túloldalra, csakhogy a ruhám beakadt egy díszletelembe. Addig cibáltam, míg a lábamra nem rántottam az egész vasból készült elemet. Igazából nem volt időm azzal foglalkozni, hogy jaj a lábam, jaj a lábam, mert már késésben voltam. Felvonszoltam magam a 2 méteres hídra, még elénekeltem a dalomat, majd leugrottam a matracra és irány a kórház. Arra nem volt időm, hogy átöltözzek, mert addigra már elég erős fájdalmaim voltak. Szóval, úgy ahogy voltam, parókában, műszempillában, hatalmas uszályos ruhában, rézkesztyűben vonultam a kórház folyosóján, persze a könnyeim is potyogtak, és a tökéletes sminkem is icipicit szétcsúszott. Az asszisztens meglátott és beszólt a dokinak: "Doktor úr, itt van egy őrült!” Elmeséltem nekik a kálváriámat, majd jött a röntgen és a diagnózis: eltört a nagylábujjam. Hosszában. Ezt sajnos gipszelni sem lehet, úgyhogy három hét fekvés. Na itt némi nézeteltérés támadt közöttünk: Én: „sajnos én erre nem érek rá, holnap este előadásom van és egyébként is három hét múlva lesz a sztepptáncos darabunk bemutatója. Doki: „Az kizárt, értse meg, hogy ezzel nem lehet járkálni, és főleg nem táncolni. Egyébként is ez volt a rémálmom. Hogy idejön egy színész törött végtaggal és közli, hogy azonnal javítsam meg.” Na végül is játszottam, csak úgy, hogy bottal közlekedtem a színpadon, majd a sztepptáncos bemutató is meglett, csak a végén nem táncoltam.

- Neked – aki te magad is sokak kedvence vagy – vannak-e kedvenceid, példaképeid a szakmában?
- John Malkovich, Glenn Closse

- Most pedig bulvárkérdések következnek. Gyönyörű hajad van. Kitől örökölted? Milyen hajfestéket használsz?
- Ez is az őseim öröksége. Általában magam festem, de mivel mindig elfelejtem, hogy hova is tettem az előző festék számát, így általában nem sikerül ugyanolyan színt vennem, így aztán három-, négyféle árnyalatban pompázom.

- Szabadidődben mit szeretsz csinálni?
- Nekem az alvás a hobbim!

- Hova utaznál el szívesen, ha sokkal több pénzed lenne, mint most?
- Nagyon sok helyen nem jártam még, úgyhogy alig várom, hogy nyerjek a lottón, aztán...

- Mi a kedvenc illatod?
- Marhapörkölt nokedlivel.

- Ha filmeznél, milyen típusú filmben játszanál szívesen?
- Kosztümösben.

- Az itt következő kérdéseket a Bridget Jones naplója 2 és a Harry Potter és a Titkok Kamrája című könyvekből merítettem. Köszönet érte az angol írónőknek. Mi a titkos vágyálmod?
- Annyira titkos, hogy magam sem tudom, hogy melyik fájlba mentettem.

- Mi a kedvenc színed?
- Hangulatomtól függ, de a narancssárgát nagyon szeretem.

- Melyik a kedvenc pudingod?
- A csíkos, az egyszínű, meg a rétegelt.

- Mit csinálsz legközelebb?
- Alszom.

- Nem gondolod, hogy a színház kissé irreális és zavarba ejtő, nem beszélve arról, hogy az embernek órákig egy helyben kell ülnie, mielőtt alkalma nyílna az evésre, ráadásul nem is beszélhet bele?
- Uram Atyám! Pontosan így éreztem magam az iskolában!

(Varsányi Anna)