Amikor 14 éve Szegedre szerződött, az Andrea Chénier nagy Gerald-monológját és Macbeth-áriáját énekelte a Bartókban az operabarátoknak. Meg - úgy mellékesen - egy duettet a Szerelmi bájitalból. „E Old spice, non elisir!” – mondta, és bájital gyanánt dezodort spriccelt szét a közönség nagy derültségére. Majd buliból, improvizatíve beénekelte a sekrestyés pár mondatát a Képáriába. Kelemen Zoltán szegedi pályafutásának első szakaszát ez a kettősség kísérte végig: hol komikus figurát osztottak rá, hol drámai baritonszerepeket. Az idén 40 esztendős énekes arról is nevezetes, hogy nagy lemez, CD, DVD és videógyűjteménye van. Ráadásul állandóan fejleszti a kollekciót, és sokat hallgatja. Buliba alig jár, szeret este hamar hazamenni és sokáig aludni. Szívesen iszik meg egy-két pohár bort, de csak ha nincs dolga. Vagy például azok után, hogy 8 nap alatt 6 Jagót énekelt el. Kelemen Zoltán a nap 24 órájában operaénekes.

- Minden énekesnek ennyi lemeze van?

- Mindenkinek azért nincs! Andrejcsik Pistának úgy tudom, még sokkal több van, de ismerek olyan kollégát is, aki nem szeret felvételeket hallgatni. Nekem viszont előbb volt a hobbim a zene meg az éneklés, mint a hivatásom. A gimnáziumban eleinte nem is operaénekesnek készültem, hanem prózai színésznek vagy parodistának.

- Kiket utánoztál?

- Híres színészeket, például Major Tamást vagy Kabos Gyulát. Gitározgattam is, és egy billentyűs osztálytársammal fölléptünk bálokon, és ott a műsort Juhász Előd stílusában vezettem: "Kezdődik a Zenebutik! Mit hoztál ma nekünk?" (Juhász Előd jellegzetes orrhangja írásban nem érvényesül. M. T.) Könnyűzenét játszottunk, de néha belecsempésztem egy Figaro belépőt, a La donna é mobilét transzponálva, vagy a Petúr-bordalt. Amikor mint 16 éves kamasz a könnyűzenei hangról operaira váltottam, az ózdi ifjúság alaposan meghökkent. A zongorista haverom azt mondta, hogy ezzel a hanggal operát kell énekelni, de erre akkor még nem gondoltam komolyabban. Aztán megvettem Gregor József buffo árialemezét, és annyira megtetszett, hogy úgy ahogy volt, eredeti szövegekkel hallás után megtanultam. Később vettem egy lemezt Melissel meg Svéd Sándorral, azokban is benne volt a szövegkönyv, és akkor baritonáriákat kezdtem próbálgatni. Ment a dolog, G-ig megvolt a hangom, és reggel még az Akasztófaária mély D-je is egész jól szólt. Máskor meg tenoráriákat tanulgattam. Ma már persze, ilyenekkel nem kísérletezem... De hamarosan teljes operafelvételeket is vettem, az első A sevillai borbély volt, aztán sorban a Verdiket, meg a Mozartokat, végül pedig a Wagnereket, Húsz évesen már megszállott wagneriánus voltam. A Rajna kincse és a Siegfried annyira megtetszett, hogy ezeknek még a zongorakivonatát is megvettem, bár lehet, hogy soha nem fogok Wagnert énekelni.

- Wotan és Alberich?

- Hát, azért a Walkür Wotanja helyenként elég mély, de talán tudnám csinálni. Viszont az olasz repertoár annyira fekszik nekem, hogy egyelőre ennél maradok. Azt mondják, Wagnertől nincs visszaút az olaszokhoz. Melis György egyetlen Wagner-szerepet sem vállat el hosszú pályája során, mindössze egy koncerten énekelte Amfortas monológját a Parsifalból.

- Van azért olyan Wagner, amit egy olasz bariton is énekelhet.

- Persze, a Tannhauser Wolframja például ilyen. Egy koncerten elénekeltem a Dalt az Esthajnalcsilaghoz, Gyüdi Sándor mosolyogva jegyezte meg, hogy sose hallott még németül énekelni. De Giuseppe Taddei énekelt Hans Sachsot, Renato Capecchi pedig Beckmessert, - ők persze olaszul.

- A lemezek és a filmfelvételek összefonódtak a pályáddal.

- Az ember ha több énekest néz vagy hallgat meg egy-egy szerepben, azzal is gazdagodik. Persze senkit sem szabad leutánozni, de a nagyoktól sok fogást el lehet lesni még felvételekről is. Ráadásul én pedig a fajta énekes vagyok, aki nagyon szeret zenét hallgatni is. Előfordul, hogy hazajövök előadás után, és még egyszer meghallgatom ugyanazt a darabot. Tavalyelőtt szinte Otellófüggő lettem, hogy ha két napig nem volt előadás, elvonási tüneteim voltam és 10 felvételem egyikét meg kellett hallgatnom. Vagy legalább a mi előadásunk fölvételét.

- Apropó, Otelló! Itt van Kelemen Zoltán, a Szegedi Nemzeti Színház énekese, és jön José Cura, a világszár, az egyig leghíresebb Otelló. Hogy állsz oda mellé Jagót énekelni?

- Nagyon nagy félsz nem volt bennem. Persze az is sokat segített, hogy Cura egy nappal korábban érkezett, és megnézte az előadást Wendler Attilával és velem. Utána egészen föl volt villanyozódva, hogy jó az előadás, és tetszik neki Jago. Úgy álltam hozzá, hogy ő is egy énekes kolléga. Alkotó hangulatban próbáltunk, szép előadás született, és nagy volt a siker. (A szerző határozottan emlékszik, hogy Kelemen Zoltán nagyszerű formában énekelt, és a az első estén nagyobb tapsot kapott, mint Cura. De legalábbis hasonlót. Ez egyébként a Városi Televízió felvételén ellenőrizhető. M. T.)

- A laikus operarajongó ezt úgy képzeli, mint ha Vitalij Klicsko bokszolna egy váltósúlyú magyar bunyóssal. Mi az, amiben egy világsztár igazán nagy? Mi az, ami őt az átlag fölé emeli?

- Cura esetében talán az intenzitás. Én még ilyen erőbedobással nem láttam énekest próbálni! Azt mondta, már több mint 40 Desdemonát fojtott meg. Idejött, és az általa százvalahányszor elénekelt szerepet teljes koncentrációval, lendülettel próbálta. Ami szinte megszégyenítő volt, az itteni közreműködőkre nézve, akik úgy gondolták, az előadás már megy, minek ezt próbálni? Ő a 2008-as szegedi Otellóját akarta megcsinálni, persze a saját begyakorolt megoldásaival, de nagyon is alkalmazkodva az itteni adottságokhoz. Ez spannolja a partnert, így az ő Otellója mellett még intenzívebb lett az én Jagóm is, amint ezt a kritikák is megírták.

- José Cura nagy karriert csinált. A Te karriered furcsán alakult. Üstökösszerűen indult egy nemzetközi énekverseny megnyerésével, aztán lelassult, és az utóbbi években megint lendületet vesz talán épp az Otelló óta.

- Debrecenben kezdtem, 2 évig a kórusban voltam, de kisebb szerepeket kaptam, a második évad végén pedig már beugrással énekeltem egy premiert: a Parasztbecsület Alfióját. Ekkor jött egy Szerelmi bájital-verseny, amit én 25 évesen Dulcamarával megnyertem. Eredetileg Belcoréval indultam, de nem volt igazán jó Dulcamara, ezért megkértek, hogy versenyezzek azzal. Egy nap alatt kellet átállnom, bár az áriát már tudtam Gregor lemezéről.  Alighanem sikerülhetett, mert megnyertem a versenyt. Díjként ezt a szerepet elénekeltem az Operaházban és Veronában is. Ráadásul mindegyik szerepre volt két ember, de én egyedül voltam. A következő években viszont azért kellett küzdenem, hogy ne buffó basszusként akarjanak foglalkoztatni, hanem baritonként.1996-ban Szegedre szerződtem, és az első szerepem rögtön olyan volt, ami nem igazán nekem való, nem is éreztem jól magamat benne, nem is voltam jó: Cimarosa Titkos házasságának Geronimója. Pál Tamás akkor azért hívott ide engem, hogy Gregor távozása után a szerepkörét betöltsem. Utána elénekeltem Lescaut-ot a Manonban, de a harmadik szerep megintcsak egy basszus főszerep volt: Mefistofele Boito operájában. Hangilag jól éreztem magamat benne, de kicsit azért korai volt. Pál Tamás az akkori zeneigazgató viszont bízott bennem, hogy meg tudom csinálni, és sikerem is volt. A Mefistofele után 27 évesen egy még mélyebb víz következett: a Rigoletto címszerepe. Persze örültem, hogy végre a saját fachomat énekelhetem, de ha lehet, nem rögtön a szerepkör legnehezebbjét választottam volna. No, az tényleg agyonnyomott.

- Ahhoz, hogy valaki 40 évesen énekeljen egy jó Rigolettót, nem árt, ha huszonévesen énekel egy rosszat.

- Persze ma már egészen másképp énekelném, de azért annyira talán nem volt rossz! Van róla felvétel is!

- Szinte minden szerepedről van felvételed…

- Magamat is gyűjtöm... Rigolettó a legnagyobb Verdi baritonszerep. Azóta énekeltem már 9-et, például Lunát, a Végzet hatalma Don Carlosát vagy Jagót, de a Rigolettó mindegyiknél nehezebb.

- Mitől igazán nehéz egy szerep?

- A púpos bohóc például több szempontból is. Egy fiatal baritonnak már eleve az is probléma, hogy idősödő apát kell játszani. De a legnehezebb, hogy a drámai és a lírai csúcspontok egymást váltják, miközben a szólam fekvése magas és színészileg is nagy intenzitást igényel. Volt olyan szerepem, például A végzet hatalma Carlosa, vagy a Lord Ashton a Lammermooriban, amelyben szinte nem is kellett játszanom. Azt éreztem, hogy bemegyek a színpadra és én vagyok az. Korban, habitusban nagyjából hasonlóak vagyunk. A Rigolettót viszont nagyon meg kell csinálni. Szerintem 27 évesen már az is komoly eredmény volt, hogy nem rokkantam bele hangilag. Aztán még további két Verdi-apaszerep következett, Germont és Ford, ezeket is szerettem énekelni, de ezekhez is túl fiatal voltam.

- Nemcsak Dulcamarában, Jágóban is egyedül maradtál.

- Négyet kellett egyhuzamban énekelnem váltott Otellókkal, Desdemonákkal és karmesterekkel, és az első 6 előadás 8 nap alatt ment le. De a Jagó nekem sokkal könnyebb volt, mert legalább egy terccel lejjebb van a fekvése. Hiába van szinte végig a színen, a nehézsége meg se közelíti a Rigolettóét. Sőt szerintem a Tosca Scarpiája is sokkal nehezebb. Az csak „feleakkora”, másfél felvonás, de igen sűrű hangszerelésű zenekar dönget alatta, amellyel meg kell birkózni. És végig uralni kell a színpadot, le kell hengerelni mindenkit. Egyáltalán nem lehet benne pihenni, és a partnerrel is intenzív az összjáték.

- De amelyiktől leginkább tartasz, az a Trubadúr Lunája.

- Bár terjedelemre kevesebb, mint a Rigoletto vagy Jago, de a szerep első fele iszonyatosan magas. Mindjárt az első tercett szinte tenor fekvésben van, és ugyanilyen a gyönyörű ária lassú része. Egy jó Lunához kitűnő formában kell lenni, ha az ember egy kicsit beteg, nem tudja megcsinálni. Pláne, ha valakinek olyan hősi jellegű hangja van, mint nekem. Egy lírai bariton kirázza az áriát a kisujjából, de neki meg nem való a szerep többi 80 %-a. Verdi sokszor elkövette ezt a viccet, hogy egy hősbariton szerepbe írt egy lírai áriát. Ilyen a Nabucco vagy például A végzet hatalma is.

- Az volt az első igazán nagy sikered Szegeden.

- Hát legalábbis a második, az első a Lammermoori Lucia Lord Ashtonja volt. De a Végzet-Carlost én is fordulópontnak érzem. Jókor ért el, egyedül voltam benne, rám szabták, sikerem is volt. Utána sorban kaptam a nekem való feladatokat: Lunát, Scarpiát, a Figaro házassága Grófját. Jagóként a felhőkben éreztem magam: jól feküdt nekem, énrám szabták, meg tudtam mutatni minden erényemet. De tavaly nagyon megszerettem Michonnet szerepét is az Adriana Lecouvreurben, pedig eleinte nem volt ínyemre a feladat, meg a rendezés is szokatlan volt. Heiner Lajos azt írta a Café Momuson, hogy megnézte a darabot Metropolitanban is és szerinte én voltam a jobb Michonnet, ami nagyon megtisztelő.

- A Bohémélet Marcellója az igaz Momusbe megy...

- Idei első szerepem hangilag nem túl megerőltető, nem mérhető Scarpiához vagy a Verdi-szerepekhez. Lescaut-hoz hasonlít, csak nincs áriája. Itt az jelentette a nehézséget, hogy már énekeltem 7 éve magyarul, és most a rendező, Pál Tamás teljesen más figurát kért tőlem, mint amit akkor Ács János, és – amit én gondoltam erről az alakról. Kicsit nehezen fogadtam el a véleményét, de végül a bemutatóra aztán megcsináltam, amit kért.

- ...és most jön az Álarcosbál.

- Nagyon várom, az egyik nagy vágyam volt. Még nem tudom, milyen rendezés lesz. Én egy konzervatív ízlésű énekes vagyok...

- Ez mit jelent?

- Nem azt, hogy lefúrt lábbal kellene ágálni a rivalda szélén. De azt nehezen viselem, ha teljesen kifordítják a darabokat. A közönség még ma is szereti, ha szép díszletben és jelmezekben szólalnak meg a remekművek. Sokszor látok olyan produkciókat, hogy még úgy sem értem, mit akart a rendező, hogy kívülről ismerem a darabot. De Mezzo Operafesztiválon az Ariadne Naxosban például nagyon tetszett, pedig az is modern rendezés volt. Igaz, elsősorban zeneileg volt nagyon jó. Szerintem az operaelőadásának alfája és ómegája, hogy zeneileg nagyon magas színvonalon szólaljon meg. A szünetben megvettem DVD-n a Metropolitan előadását énekes sztárokkal, aztán otthon megnéztem és az általam ismert három modern Ariadnéhoz képest nagyon avíttnak találtam! Persze Richard Strauss zenéje is modern, így nem dobja le magáról a formabontó rendezéseket. Érdekes módon Wagner operái viszonylag jól tűrik a modernizálást, ugyanez a Verdi-darabokról már nem mondható el.

- Ha most megkérdeznék: mit akar énekelni jövőre Művész Úr...

- … akkor habozás nélkül a Macbethet mondanám! Persze szívesen elénekelném szinte bármelyik Verdit, a Simon Boccanegrát, a Nabuccót vagy az Ernani Don Carlosát, később esetleg az öreg Millert, de most leginkább a Macbethet.

- ...jó, de egy szupermodern rendezés lesz: egy űrhajón fog játszódni, ellnséges bolygók küzdelméről fog szólni.

- Benne lennék abban is! Annyira vágyom rá. Meg aztán a Verdik közül talán a Macbeth bírja el az ilyesmit leginkább. Meg talán a Rigoletto.

- Szóval, ha elég jól csinálják, akkor szinte mindegyik darab.

- Az Álarcosbálban ezt nehezebben tudom elképzelni. Láttam vagy 8 kitűnő Álarcosbált, mind hagyományosak voltak, és szebbnél szebbek! Láttam kettőt is a Metropolitanből Pavarottival, a Covent Gardenből Domingóval és Cappuccilivel, láttam egy salzburgi Domingósat Leo Nuccival, egy bécsi Pavarottisat, egy genfi Pavarottisat, és egyet a Scalából Salvatore Licitrával. És konzervatív volt az a debreceni Álarcosbál is, amelyben először színre léptem kezdő kórustagként, 1993-ban. A tanárnőm, Mohos Nagy Éva volt benne Amelia. Később a Parasztbecsületben együtt is énekeltünk.

- A másik mesterednek, Renato Brusont tartod.

- Régebben Sherill Milnes volt a kedvencem, aztán nagy rajongója lettem Renato Brusonnak. Gyönyörű, kiegyenlített hangja van, és kitűnő technikával énekel. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 70 éves korán túl is nagy szerepeket énekel. Rengeteget hallgattam, az ő felvételeiről tanultam a legtöbbet, sok technikai probléma megoldására vezetett rá. Őt tekintem példaképemnek, sőt talán a másik tanáromnak, pedig személyesen soha nem találkoztam vele. Rengeteg szerep van még, amit elénekelhetek. Verditől, Puccinitől, de talán a korábbi bel canto szerzőktől, Donizettitől, vagy az oroszoktól is. Ha jól tanultam Brusontól, nekem is lehet még 25-30 évem.

Márok Tamás

szegedioperaklub.hu